Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

még most is, inkább a tárgyi érdeklődés az erősebb bennem: Gulyás Pál, az új tanulmányíró, az általam elég jól ismert Németh László első kritikai megközelítése, az esszé arányai, az ékezetek helye, a szaktárs munkája, az új írói portré igazsága érdekel; akármilyen jókor jött különben a küzdő és szenvedő embernek ez a dolgozat, csak másodsorban tudom munkádat mint vigaszt, biztatást és igazolást, szív szavát a szívhez megragadni. Ne haragudj hát, hogy kritikádra kritikával felelek; nálam ez a megbecsülés legmagasabb jele, s úgy érzem, annak, aki ennyi drága időt szánt rám, tartozok is a nagyobb tanulmányírói gyakorlat néhány észrevételével. Ami tanulmányodban elsőrangú: az a tárgy megközelítése, a gondolati hatalombavétel; ami gyengébb: a föltálalás ökonómiája, a kifejezés. Én úgy képzeltem, hogy megveted majd lábad műveimnek egy sarkán, amely neked rokonszenves, s annak a helynek a perspektívájából nézed az egészet. Ehelyett egy nagyon biztos fölülnézetet kaptam, repülőgépfelvételt, az arányokat tiszteletben tartó térképet. Tapasztalásból tudom, mit jelent egy ismeretlen földterület felett ilyen földerítő szolgálatot végezni, nekem is csak egy-kétszer sikerült előszörre, talán csak Illyés-, Pirandello-, Ortega esetében. A tanulmányban nemigen van olyan fölfedezés, ami nekem is fölfedezés is lenne, de viszont bámulnom kell, hogy mennyi titkom nem maradt titok előtted; nemcsak az elemzés jó, de talán még jobb az erők aránybaállítása: a szintézis. Hirtelen végigfutom kritikus ismerőseimet, melyik tudta volna ezt így megcsinálni. Még ha lett volna is szívük hozzá, azt hiszem, egyik sem. Ehhez a te makacsságod kellett. Ha valamit kifogásolni tudok ebben a szellemi feltárásban: talán kritikusi inaséveim (1926—27) túl komolyan vételét; másrészt, hogy helyenként „bedőltél" az írónak, önmagamról elejtett véleményeimnek, s az „alkat" mélyebb rétege helyett az „önjellemzés" rétegénél maradtál. Sajnos, mondanivalód egy nagy részéről az idők végéig csak én fogom tudni, hogy milyen frappáns, elevenbe vágó; tanulmányod olvasói számára sokszor épp ezek a „holt területek"; nem lévén meg bennük az a sok premissza, amely egy-egy mondatodhoz szükséges, nem is tudják pontosan, mit kezdjenek vele. Két jellemző példát hozok fel: egyik, ahogy te a Zölddisznó legendáját magyarázod, a másik, ahol egy zárójelben ez áll („Hangulatrárétegzés"). Én persze mindkét helyet nagyon is jól értem, annak azonban, aki a regényt nem olvasta, mindkét hely érthetetlen. Te morfondírozó, elmélyedő ember vagy, aki itt is legalábbis Juhász Géza számára foglaltad össze ítéleteidet; a tanulmány azonban nyilvános műfaj, pedagógiai látványosság, s te eredményeid egy nagy részét veszni hagytad magad elé mormogott, különben nagyon gazdag mondataidban. Jövő kritikáidban tanulj meg legalább olyan jó kókler lenni, mint amilyen magvas gondolkozó vagy, rád fér egy kis puerilidad, mint ahogy rám is valami a te konok elmélyedésedből. A „jövő kritikáid" itt nemcsak odavetett szó, hanem követelés is: én ezt az esszét, dadogásaival is legjobb verseid színvonala fölött állónak tartom, s még sok jó tanulmányt várok tőled, különösen hosszú elrágódást, „debreceni ráérő időt" kívánó nagy tanulmányt, nehezebb pasasokról. Remélem, nem haragszol meg érte, hogy nagy fáradságodra, sok jóakaratodra a magam módján válaszolok. Hogy mit jelent egy írónak, akit eddig kizárólag rágalmaztak, gúnyoltak s cselédsorba akartak szorítani, egy tükör villanása, melyben becsületes em-