Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

írásait, azzal nyilvánvalóan írói gőgjét leplezi az emberek előtt, nagyon szellemesen. Egyszer jártam nála, a Déli Vasút fölött lakott, azt hiszem, ma is ott lakik. Nem szép, nem rokonszenves zsidó felesége mellett a legnehezebb időben is kitartott. Persze, bajos egy házasságba belelátni, ki tudja, mennyi türelmet, egyéb segítséget kapott az asszonytól. Tihanyi: szívesen gondolok rá vissza, s mégis, milyen nehezemre esik írni róla. (De hiszen mindenről!) Gyerekkorában agyhártyagyulladásban megsiketült, a másik ember szájáról azonban, ha ez lassan, tagoltan beszél, leolvas minden szót. Rosszul, alig érthetően beszél, ugatásszerűen löki ki a szavakat. Kis pisze orr, dévaj vidám szemek, egy jókedvű, nagyon okos majom arca. Tényleg okos. Testi hibája, amennyire meg tudtam ítélni, nem csökkentette életkedvét, önérzetét. Süketnémán, egyetlen idegen nyelvet sem tudva élt Berlinben, Párizsban, megjárta Amerikát, s bármit keresett az ember Párizsban, Berlinben (kocsmát, olcsó üzleteket), ő jobban elvezette az embert, mint akárki más, aki tudott beszélni, és ismerte a nyelvet. Leggyakrabban a Balaton kávéházban láttam. A kávéház mélyében, a kassza közelében volt az asztala, ott szokott vacsorázni (disznósajt, olajjal, ecettel). Apja egy nagy testes ember, halála után Lajos öccse, a kövér Bubi vezette az üzletet, a két testvér nem nagyon szerette egymást. Lajos arra is gyanakodott, hogy öccse az örökségnél becsapta. Szívesen járt a Korzóra a nőket nézegetni, a Váci utcában is gyakran sétált. Nagy gusztussal tudott enni és nőket nézni, sosem láttam vidámabb, pajkosabb szemeket. A Dráva utcában volt a műterme, de csak ritkán jártam kinn. Emlékszem, egyszer nálam hált a Veronika utcában, s nagyot nézett, mikor egy pizsamát adtam neki, illegette magát benne, játszott, komédiázott. Egyszer kora tavasszal egy napra leutaztunk Siófokra, a tóra néző szobát kértem, emlékszem reggel az ablakon beáradó kékségre, vízillatra. Volt tőle egy képem, nem tudom, mi lett vele. Lehet, rémlik, hogy elvesztegettem néhány koronáért kártyás korszakomban (Meztelen nők fák alatt). Csinált rólam egy rajzot is, két-három éve került elő, Olgánál maradt, s Margit sógornőm ideadta. Arcképeiről azt mondták, hogy süketnémák. „Marha" volt kedvenc szava, amit nagyon kedvesen, ügyetlenül ejtett ki. A képemhez ő választotta ki a keretet, arany, fekete vonalmintával. Szüleim nem győztek csúfolni miatta, anyám azt állította, rosszul lesz, ha látja. Elég rossz ízlésem volt még ekkor, Stuck- és BöckÜn-litográfiákat aggattam a falra, de azt hiszem, Tihanyi lebeszélt róluk. Volt egy másolatom Dürer Hieronymus-metszetéről, erre gyalulatlan deszkából magam készítettem keretet: szörnyű volt, de én álltam anyám, az ismerősök gúnyolódását. Egyszer elvitt Bölöniékhez, a Nyolcak pártfogójához, a Zárda utcába; földszintes kis ház, de senki sem volt otthon. Rajongott Bölöniné, „Itóka" szakácsművészetéért; Itóka egy időben