Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

Anatole France titkára volt, s Kémeri Sándor néven írt erről egy könyvet. Az emigrációban kétszer találkoztam Tihanyival. Egyszer Berlinben, amikor Feldafingból meglátogattam Aurélt. Telefonon kellett felhívni, ő bemondta a kagylóba a magáét, aztán feleletet sem várva - mert azt nem hallhatta — letette a kagylót. (Egyébként ha az ember túlságosan határozottan csinálta a száj mozdulatokat, azt mondta: ne kiabálj!, ha az asztalt ütögette: ne lármázz!) Egy házban lakott Berénnyel, akinek ajtaján a „Kunstmaler" feliratú névtábla volt, gúnyosan mutatta: „Kunst". Az ő tábláján egyszerűen „Maler" volt. Ez 1922-ben volt. Két-három évvel később Párizsban voltunk mind a ketten, ő a Montparnasse környékén lakott? Vagy a külső Boulevard Raspailon? De ritkán találkoztunk. Ugy emlékszem, egyszer nála vacsoráztunk, kitűnően főzött. Egyszer együtt mentünk el vacsorázni, de eltévedt, jó ideig nem találta meg azt a kocsmát, melyet keresett, végül is kiállt a kocsiútra, felszegte az orrát, szimatolni kezdett, s öt perc alatt helyben voltunk. A rue Richelieu-t „rühellő"-nek ejtette, a Champs-Élysées-t „csamcselisé"-nek. (Tegethoffü) Pótlás. Körülbelül kereskedelmi akadémiás koromban született meg a pesti kupié. Zerkovitz, Uffé a ligetben nagyszerű, Hulló falevél (?), Ha az est mesélni kezd stb. A Jardin dlúver-ben a Grizzly medvetánc s valamelyik operettből: Londonban, hej, van számos utca. Vissza 1916-ba! Az irodai munka most már annyira sem érdekelt, mint kezdetben, testestül-lelkestül eladtam magam az irodalomnak. Folyton olvastam, de rendszertelenül, csak a modernek érdekeltek. Csupa láz, lelkesedés voltam, de részleteket nem tudok. A Nyugat kéthetenkénti számát olyan izgalommal lestem, mint gyerekkoromban Az Én Újságomat, melyet a reggeli posta hozott, s amelyet rögtön az ágyban olvasni kezdtem. Aki nem a Nyugatba írt, az számomra nem volt író, nem olvastam (kivéve Sipulusz humoreszkjeit), Gyóni Géza érzelmes vénlány, Herczeg Ferencet a kezembe sem vettem, máig sem ismerem a Gyurkovics Lányokat, Gárdonyitól csak a Göre Gábort ismerem. Hatalmas lelkesedés volt bennem, és sok felületesség. Versekkel kezdtem. Vittem belőlük Osvátnak a Nyugathoz, melynek akkor a Mérleg utcában volt a szerkesztősége. Egyablakos keskeny szobája volt, előtte egy másik szoba. Átvette, két hét múlva jöjjek vissza. Két hét múlva megjelentem. Még nem olvasta el, újabb két hét. „Kedves szerkesztő úr"-nak szólítottam. „Nem vagyok kedves" — mondta szigorúan; úgy látszik, nem tetszettem neki. Mikor harmadszor mentem el hozzá, kikereste a verseimet, ott előttem elolvasta őket, visszaadta; még nem érettek, Szomory-versek hatottak rám. Halálosan meg voltam sértve. Nem a Szomory-hatás vádja miatt (nem ismertem Szomory verseit), hanem hogy ennyit várakoztatott, s végül