Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

bat este, hogy vasárnap korán indulhassunk. Fölfelé a part mentén lehetett evezni, lefelé a Duna közepén csurogtunk le. Andor a csónakban krakéler volt, ha meg akartak előzni, mindig összeszólalkozott a másik csónakkal. Velem is türelmetlen volt, féltem tőle. A frissen lakkozott csónak szaga, a víz szaba, a testi munka, ebéd a fűben, a Szentendrei-szigeten, utána alvás, labdázás, hazafelé a víz fölött a sűrű raja, mindenütt vidám emberek: jó, kedves emlék. Kettesben mentünk mindig, de azért fél szememmel most is nőt kerestem. Sok volt a csúnya, kövér. A csónakházak kabinjaiban nagy szerelmek folytak Andor szerint, ez a lehetőség is hozzájárult a kirándulás varázsához, de a lehetőséggel persze nem tudtam élni, nem volt kivel. Ebben az időben kezdődött tulajdonképp a vízi élet a Dunán, még kevés volt a csónakház, a Bakti-féle volt az egyik legrégibb, a Római-part hajóállomás közvetlen közelében. Mi a HÉV-vel jöttünk rendszerint, talán szombat este nem volt hajó? Rétek között, hátulról értünk a csónakházhoz. Kocsma, vendéglő meg csak alig egy-kettő volt a parton. A sziget csúcsáig a budai part mentén eveztünk, aztán ferdén át a szigethez, s ott tovább. Nagy betontömbök a parton, a kutak, azok mellett nem szabadott kikötni. Mikor emigráció után, a húszas évek vége felé, újra megláttam a Római-partot, már teljesen beépült. (Megint időzavarban vagyok, mert lehet, hogy amit fent leírtam, emigrációm utáni időben történt. Nem emlékszem, hogy Andor volt-e katona a háborúban, vagy alkalmatlan volt, vagy felmentették?) Teljesen kihagy az emlékezetem. Ezekben az években volt egy korszakom, amikor külsőben is el akartam ütni környezetemtől. Évekig csak fehér pikényakkendőket viseltem; egy időben volt egy hosszú szőrű szürke keménykalapom, amelyet állítólag angol előkelőségek viselnek lóversenyen, mandzsettát viszont nem kapcsoltam az ingujjakra, holott az akkor kötelezően hozzátartozott a polgári viselethez. Szüleim csak kivételes alkalmakkor, kérleléssel vagy veszekedéssel bírtak rá, hogy vegyek mandzsettát. Frakkom is volt, nagybátyámnak egy átalakított régi frakkja, de csak arra az egy alkalomra vettem fel, amelyre kaptam (mi lehetett?), soha többé nem volt rajtam. Zálogházban végezte. A férfiak akkor még színes mellényeket is viseltek, emlékszem apámnak egy kék bársonymellényére, fehér pontokkal, s fehér nyári pikémellényekre. Mulatóhelyekkel is megismerkedtem ebben az időben, Palais de danse, az Andrássy út mögött, előtte volt a Dreher-étterem, tán épp az Operával szemben, később színházzá alakították át; a Jardin d'hiver, a Nagymező utcában, ebből lett a Radius mozi. Ez utóbbiban emlékszem egy vörös hajú nőre, aki az asztalomnál (vagy asztalunknál?) ült, s igen tetszett, de nem mertem megkísérlem vele. - Itt említem meg első lóverseny-látogatásomat. Egyik hivatalnok kollégám hívott, tartsak vele, „biztos" tippjei vannak. A megbeszélt napon azonban valami-