Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)
Önéletrajzi jegyzetek, 1958
előző három-három és fél év csupa zavar, bizonytalanság, tisztátalanság. Roszszul éreztem magam az életben, habár talán kívülről nem is látszott, sőt talán magam sem tudtam, mennyire. Egyik oka ennek a késői kamaszmélabúnak a nemi kielégületlenség, az állandó vad hajsza, illetve lesben állás a nőre. Ugyanolyan ostobának, éretlennek, tudatlannak bizonyultam ezen a téren (s maradtam még évtizedekig), mint amilyen voltam s lettem volna az élet minden más területén. Hogy a nők is megkívánják a szerelmi életet, azt most már tudom ugyan, de alapjában véve még ma is meglepetés számomra. Sok olyan sikerem volt életem során, melynek learatásában nem hittem, s elszalasztottam a szerelmet (nagyon sok ilyen volt), s még több az olyan, amikor a siker lehetőségét is már eleve megöltem bambaságommal. A világ azt tartotta rólam, hogy nőhódító vagyok, én azon csodálkozom, hogy még maradt, akit nem riasztottam el. Nem érdemeltem meg azt, amit kaptam. Nem tudtam egy nőt sem igazán boldoggá tenni, három házasságom is tönkrement, javarészt az én hibámból. De hagyjuk ezt is! Azt hiszem, a Galócást követő évekre esik két „szerelmi" kalandom, mind a kettőnek volt valamennyi jelentősége. Az egyik: valamilyen társaságban összeismerkedtem Diosini Handl Berta, az operaénekesnő, tizenhét-tizennyolc éves lányával, Edittel. Szőke, alacsony, gömbölyded lány volt, egyszer társaságban moziba mentünk, s én — valószínűleg az ő biztatására vagy valamilyen valószínűtlen vakmerőségi rohamomban — , a sötétben ölelgetni kezdtem. Egyetlen vonására sem emlékszem már a lánynak, de arra világosan, hogy a moziból kijövet nagyon piros volt az arca, s ez azt a merész gondolatot ültette el bennem, hogy alighanem neki is öröme telt a dologban. Még jó néhányszor találkoztunk; minthogy én napközben irodába jártam, este pedig ő nem jöhetett, tehát hajnali hatkor-hétkor a Városligeti tavon csónakáztunk. Ő egy barátnőjével jött, másképp nem engedték volna el hazulról, így is rövid idő múlva szülei beszüntették ezeket a kirándulásokat. (Most jut eszembe, hogy apja zenekritikus volt, családunk ismerőse, így találkozhattunk.) Rémlik még a következő: hogy a lány Angliába utazott, s én neki egy szerelmi célzásokkal teli, illetlen hangú levelet írtam volna, melynek híre szüleimhez is eljutott. Emlékszem arra is, hogy csodálkoztam: miért nem szabad írni, beszélni arról, amit az ember megtenni nem szégyell. (Később is állandó problémám, sok más területen is.) Jelentősége az esetnek annyiban volt, hogy most először nyúltam női testhez ennek beleegyezésével, ez önbizalmat adott, s azt a reményt keltette bennem, hogy ennél többet is el lehet érni. Annál vigasztalanabb volt a másik eset, amely évtizedekig rajtam hagyta a nyomát. Anyám egyik szobalányát sikerült rávennem (hogyan? miképp?), hogy szállodába jöjjön velem. Nem emlékszem a lányra, még a nevére sem. Teljes járat-