Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

később Pesten is, nagybátyám lassan fokozódó elégedetlensége indokolt volt. Kantinban étkeztünk, mely a telepen kívül, az állomással szemben állt; azt hiszem, itt elutazásomkor adósságot is hagytam hátra, melyet Pestről kellett kifizetnem. Délutánonként, úgy emlékszem, már munkaidő után, érkezett a pesti gyors, fogadtatására mindig egy kis korzó alakult az állomásépület előtt. Az állomásfőnöknek volt egy vörös hajú lánya, elvált asszony, néhány éves kislánnyal; nagyon tetszett nekem, szerettem is volna udvarolni neki, de hát hol voltam én még attól. Tusinak hívták. Éppily elérhetetlenek vokak számomra a többnyire román munkásnők, akiket pedig kollégáim szerint könynyűszerrel le lehetett venni a lábukról. Este gyakran kártyáztunk a kantinban, megtanultam alsózni és ferblizni, de itt még nem keveredtem bajba. Biliárd is volt a kantinban. A telep igazgatója, Kohn, egy hűvös, nyugodt ember, roszszul beszélt magyarul, vasárnap délután filléres dardlit játszott valamelyik főbb tisztviselővel. Emlékszem Somlyón kívül Schfechterre, az anyagraktár vezetőjére, Kirz pénztárosra az irodából, ez rokonszenves ember volt, egy Herzka nevű másik gyakornokra, erélyes, jó eszű fiú, kis bajuszkával, Klein nevű raktárnokra, egy nagyon ostoba kis emberkére, akit egyszer a fiatalok ugratásból magukkal vittek a szomszéd kis városba (Maroshévíz?), a kávéházban leitatták, s fizettek neki egy nőt, mert a házban valami bordélyféle is volt. Ez egyszer én is velük voltam, csodálkozva s kissé undorodva néztem a jelenetet. A családos tisztviselők külön kis házakban laktak, a nőtlen fiatalok egy hosszúkás épületben, egy-egy szobában. Most utólag elcsodálkozom azon, hogy engem, a vezérigazgató unokaöccsét, egyik főtisztviselő sem vezetett be családja körébe. Megérezték rajtam, hogy nem vagyok közéjük való? Az bizonyos, hogy gőgös nem voltam, rokonságommal nem hencegtem. Még különösebb, hogy engem meg a munkások szemlátomást nem érdekeltek, pedig először kerültem huzamosabb ideig közvetlen érintkezésbe a szegénységgel. De semmi emlékem erről. Elfogadtam a meglevő társadalmi állapotokat. írtam egy rossz novellát, melynek Galócás a színhelye, a Nyugat közölte tán 1917ben, szerelmi történet (képzelt) tisztviselő alakokkal, azt hiszem A próba a címe. Gondolom, ősszel kerültem vissza Pestre, nem emlékszem arra, hogy a telet Galócáson töltöttem volna. Azt hiszem, 1913-at írunk. Újra az Andrássy út 19. lett a munkahelyem. Ennek az évnek s a háború első éveinek az emlékei megint csak szétszóródnak, nem tudok sorrendet; memóriám valamivel folyamatosabbá csak 1917-től kezdve válik: amikor először jelentem meg nyomtatásban. Ez annyiban választóvonal életemben, hogy hivatást .véltem találni, ami önbizalmat adott, a rövid ideig tartó siker, s hogy barátokra tettem szert, feloldotta benső magányomat. Erről majd annak idején. De a meg-