Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

tain Nordemeyban, Paulussal Perugiában. - Pótlás. Alighanem közvetlenül St. Gallenba utazásom előtt adta el apám szegedi házit, s vette meg helyette, talán az öreg Gross közvetítésével, a Wesselényi utca 13-t, amelyen ugyan nagy amortizációs kölcsön volt, de többet jövedelmezett, mint a szegedi ház, feltéve, hogy minden lakást kiadtak, s a házbér befolyt. Az egyik lakást szüleim maguknak tartották fenn, anyám új bútort is rendelt, s amire én Svájcból hazajöttem, már az új lakásban laktunk. A bútorrendelésnél még otthon voltam. Schmidt (Miksa?), Szomory Dezső „Mágnás Elzájának" a hőse szállította, s egy Svitzer nevű, nagyon elegáns tervező, akiből csak úgy áradt az izzadt kereskedői udvariasság, beszélte meg anyámmal a részleteket; én utáltam, de az a fajta volt, aki ki tudta szúrni anyám szemét. Egy „román" stílusú ebédlőt tervezett, tölgyfából, óriási pohárszékkel, melynek egy-egy fele az ajtó két oldalán állt, s az ajtó fölött egy ív tartotta össze, valamely kastély ebédlőtermének pontos utánzata. A bútorokat faragások díszítették, zöld gobelinnel voltak bevonva. A székek oly nehezek voltak, hogy nem lehetett megmozdítani őket. (Felszabadulás után néhányat el akartam adni, de a nagy bútorhiány dacára két évig hiába árulták őket a Bizományiban.) Apám sehogy sem találta helyét az új lakásban, mely Öt szobából állt: anyám hosszúkás keskeny hálója, mellette az én ugyanolyan formájú szobám, melynek egyik ajtaja az előszobára, másik a nagy ebédlőbe nyílt, az ebédlővel párhuzamosan apám szobája, s emögött öcsém udvari szobája. Az egyébként keskeny Wesselényi utca, épp házunkkal szemben, kissé kiszélesedett, a szemközti ház hátrébb épült. (Lakásunkkal szemben egy penzióféle volt benne, egy időben egy fiatal nőt figyeltem ott, de nem mertem, tudtam vele megismerkedni, pedig egyszer át is mentem a házba.) A ház a Kazinczy utca sarkán állt, lépcsőházának fala keskeny sávban rikító kék csempével fedve, s mintha valami külön díszítése is lett volna még. A kapu egyik oldalán trafik, másik oldalán, a Kazinczy utcába is benyúlva, kávéház, mellyel apámnak sok baja volt, rosszul ment, nem fizette vagy lealkudta a bért, aztán teljesen be is döglött, úgy emlékszem. Később a ház egyik lakásában kifőzést csináltak, hova főképp kaftános galíciai menekültek jártak. A házmesterünk kis köpcös ember, szesztől piros arccal, orral, felesége nála magasabb, sovány, nekem ellenszenves volt, mert halványan úgy rémlik, mintha valamilyen titkos dolgomban (lóverseny, kártya?) kémkedett volna utánam, s anyámnak jelentette volna. Egyébként: mikor a ház már rég nem volt a miénk, s már az Árpád utcában laktunk, a házmesterek (nevük?) pedig Erzsébeten éltek saját házukban, az asszony még hosszú évekig eljött anyám születésnapján (február 3.) gratulálni. - Szüleim soha nem ütöttek meg, apámtól egyetlenegyszer kaptam egy pofont, még gimnazista koromban, mert