Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)
Önéletrajzi jegyzetek, 1958
gül is vette, holott az egész család (s én is) utálta. Valószínűleg segélyezni kellett őket képvásárlások formájában. Én Boriskát házassága után már alig láttam, s már néhány év után kettős öngyilkosságot követtek el; előbb a férj ölte meg az asszonyt, azt hiszem, borotvával; aztán önmagát. Hogy első házasságából való két gyerekét is megölte-e, vagy pedig azok nem voltak otthon, már nem emlékszem. Azt hiszem, én abban az időben nem élhettem Pesten, mert különben valamivel mégiscsak többet tudnék. A művésztelepen laktak, azt hiszem, egyszer jártam kinn náluk, Vili kereken megtagadta, hogy képet vásároljon Czigánytól, tehetségtelen művészt nem támogat, mondta. (De nekem s Bernáth Aurélnak sok pénzt adott!!) - A legfiatalabból, Jenőből orvos lett. A második világháborúban zsidó munkaszázaddal kivitték Ukrajnába, ott, azt hiszem, tüdősérülést szenvedett, s rengeteg utánjárással valahogy haza lehetett hozni. A nyilasok alatt egy házban bujkáltunk a Nádor utca 14-ben, a felszabadulás után jól kereső orvos lett, még kocsija is volt, megházasodott, lánya született, akit anyja balerinának akart kitaníttatni, anyámnak háziorvosa lett, persze ingyenesen. Anyám születésnapján mindig hozott virágot, három-négy éve halt meg váratlanul, hirtelen (tüdővérzés?). Feleségét annyira nem szerettem, hogy nem mentem ki a temetésére, sem részvétlátogatásra, ma is szégyellem magam. SzÜasiék még anyjuk idejében a Rökk Szilárd utcából a Nádor utca 14-be költöztek, Hermann nagybátyám bérházába. Viliről majd később. Távoli rokonunk volt egy másik özvegyasszony, Dezsőné is, kinek gyerekei szintén néha eljöttek hozzánk. Ezek alighanem nagyon szegények lehettek, én sohasem voltam náluk meghíva. Két fiú, az egyiknek, Gyurinak, betegesen piros volt az arca, s állandóan fájt a feje, egy fekete hajú lány, Jetta, aki vénlány maradt, s még a legutolsó időben is évente egyszer-kétszer meglátogatta anyámat, egy szőke, vékony, törékeny, pisze, csinos lány, kacarászó, röpködő Mici, akiről ugyanúgy, mint Gross Andorról, megéreztem, hogy már kijutott az én gyerekvilágomból. Mi lett vele, nem tudom. Anyjuk vékony, alacsony nő, sipítozó hangú. Rokonunk volt egy Szerén nevű vénlány is, vékony arccal, likacsos arcbőrrel, melyet púderezett (úgy festett, mintha állandóan hámlana a bőre), affektáltan mosolygott, beszélt; menekültem, ha megláttam. Remélem, nem bántottam meg. Hosszan kellene írnom az „Ajli"-ról, a Rosenberg gyerekek nevelőnőjéről, az emberi hűség egyik csodájáról. Sokszor fogunk még vele találkozni életem folyamán, most csak röviden. Morvaországból való volt, tán húszhuszonnégy éves korában került a Rosenberg házba, s hetven éves koráig, most egy éve bekövetkezett haláláig, a szó szoros értelmében utolsó lehelletéig szolgálta a családot; azt a családot, amely már szinte teljesen kihalt, ketíő-há-