Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

rom életben maradt tagja pedig évtizedek óta külföldön él. Évekig tartó, hosszú készülődés után az idén tavasszal akart volna kiutazni Lilihez, Svájcba, de tavaly ősszel meghalt; haláláról csak annyit tudok, hogy „elszenderedett". Gyerekkori emlékem persze alig van róla, nyilván egyik legkorábbi, hogyha vendégségben voltam náluk, s játék közben rám szólt, erre magamban illetéktelennek éreztem: nekem csak a szüleim parancsolhatnak. Lili azt állította róla, hogy hazudik, ezt nem tudtam elhinni egy nevelőnőről. Pedig tényleg hazudott, életem további során kiderült. Hazudott, amiért általában az emberek hazudni szoktak, de elsősorban s leginkább „a család" érdekében, amelyért a lelke üdvösségét is odaadta volna. Gondolom, szerelmes is volt Hermann bácsiba, de ez csak feltevés, az oly magasan állt fölötte, hogy még a kisujja körméről sem merhetett álmodozni. Később, amikor már inkább házvezetőnő volt, mint nevelőnő, állandóan egy óriási kulcscsomóval járt. Még később, talán már negyvenéves lehetett, szó volt róla, hogy férjhez megy a Nasici rt.-nek egy Kovács nevű igazgatójához; hogy Ajlinak volt-e vele valami dolga, nem valószínű, vagy csak Rosenbergék akarták kiházasítani, szolgálata jutalmául, nem tudom. A házasság nem jött létre. Kovács nagybátyám után ha nem is az első — ez tán Stern volt —, de legalább a második ember volt a vállalatnál, idős ember, nagybajszú, férfias megjelenés; valószínűleg derogált neki, hogy följebbvalója házvezetőnőjét vegye feleségül. Az egész ügy titokzatos volt, csak félszavakat hallottam róla. Hogy nagybátyám végrendeletében miképp gondoskodott róla, nem tudom. Ő ápolta a halálos ágyán. Nizzában (harmincas évek elején?) Lilivel s Nina nénivel együtt, s mikor már az egész család kivándorolt, ő itt maradt, s a lakást őrizte, amelyben a németek bevonulása után én is bujdostam egy ideig anyámmal s Breisach Eduárdékkal. Élete utolsó éveiben is ebben a lakásban élt, valami előszobafélében, a saját szobáját kiadta albérletbe. Gyakran betegeskedett, de aki a családból még megmaradt, anyám, én, Gréti, rendszeresen látogatta. Milyen emlékeim vannak még érettségi előttről? A Sváb-hegy, gyerekkorom egyik boldogsága. Talán egyik első emlékem, alighanem abból az időből, amikor Hermann bácsinak ott még nem volt villája, hogy nagybátyám velünk gyerekekkel gyalog felment a Sváb-hegyre, a fogaskerekű mentén, amely akkor még gőzzel járt, s mi Lilivel hat vagy hét darab tízkoronás aranyat találtunk a sínek között. Ezzel el is volt rontva a kirándulás. Nagybátyám az őrszobára ment velünk, ott nem tudom meddig kellett várakozni, míg előkerült egy tiszt, mert az őrmesterre Hermann bácsi nem bízta rá a talált pénzt jegyzőkönyvet vétetett fel — s ezzel el is telt a délelőtt, s mentünk haza. Azt mondták nekünk, ha egy éven belül nem jelentkezik a pénz gazdája, a miénk — mi számon tartottuk az időt, sokáig, de az aranyakat sosem kaptuk meg.