Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

zám hasonló magányost). Az is elidegenített tőlük jó ideig, hogy jobban tartották a vallást, mint nálunk, nemcsak a hosszúnapot, de például a sátoros ünnepeket is megülték, még diákkoromban, anyjuk kedvéért, folyékonyan olvasták a héber szövegeket, sőt Feri s Jenő tán értette is őket. Később ez is lekopott róluk, úgy, mint nálunk, bár az a gyanúm, hogy például Feri megtartotta a böjtöt férfikorában is, titokban. Nem lehet tudni, mi lakozik az emberekben, még a hozzánk legközelebbiekben sem. A fiúk közül a legidősebbet, Vilit, akkor nem ismertem még meg, később, mind a mai napig, ő lett legjobb barátom. Korban Klári következett utána, egy csendes csúnya lány, alig tudok róla mást, mint hogy elég későn férjhez ment egy műkereskedőhöz (vagy papírkereskedő?), s a testvérek közül elsőnek ő halt meg. Feriből ügyvéd lett, egy-két célzásából arra lehetett következtetni, hogy kedve ellenére, mert úgy látta, neki kell eltartania anyját, a többiek hamar kirepültek a fészekből. Mint ügyvéd is maga volt a becsületesség, szép férfi is volt, de agglegény maradt. Egyik szemére valamilyen háborús sérülése miatt rosszul látott (első világháború), a másodikban a nyilasok elcipelték Ausztriába, ott érte a felszabadulás, hazaindult, s útközben a tífusz végzett vele. Vili bátyjára alighanem neheztelt (egy-két gúnyos megjegyzésére emlékszem), mert az kivonta magát a ráháruló családfői, -fenntartói kötelességek alól, külföldön élt. Ninus vegyész lett, volt valamilyen kis flörtje tanárjával, Zemplénnel; hogy elvégezte-e az egyetemet, s dolgozott-e valahol, nem emlékszem. Csinos, okos lány volt, az esze úgy vágott, mint a beretva; később a két anya, azt hiszem, játszadozott azzal a gondolattal, hogy feleségül veszem. Fonó Albert mérnökhöz, egy szabadalmi iroda tulajdonosához ment feleségül, egy hosszú, sovány, szótlan emberhez. A negyvenes években, egyik kétségbeesett kártyás korszakomban, amikor Paulus is oly reménytelenül beteg volt, s szklerózis multiplexre gyanakodtak, egyszer elmentem hozzá (a Széna tér fölött laktak), s pénzt kértem tőle kölcsön; megtagadta, valószínűleg azzal a hátsó gondolattal, hogy családjának elég pénzébe kerülök (Vili akkor talán már több mint egy évtizede havi 120 pengővel segélyezett). Két fia mindjárt a háború vége után Svédországba ment. Két-három éve találkoztam vele, fonynyadt, ráncos öregasszony lett belőle, én úgy éreztem magam mellette, mintha húsz éves volnék. S ma olyanabb vagyok, mint ő. A hat Szilasi gyerek közül csak ő és Vili van még életben, ha ugyan van. Huga, Boriska még szebb volt nála, ő már diákkoromban is tetszett nekem. Ha náluk voltam uzsonnára, egy falatot sem evett, de fél füllel valami olyasmit hallottam testvéreitől, hogy hisztérikus, asztalnál étvágytalanságot színlel, de előzőleg már belakik a konyhában; ezt tizenöt-tizenhat éves fejemmel nem értettem. Azért is tetszett nekem, mert festőnek készült, Czigány Dezsőnél tanult, aki hamarosan felesé-