Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

ahhoz, hogy megutáljam őket. A legidősebb, Laci, egy kövér, szemüveges fiú mérnöknek készült, állítólag zseniális volt, de tudtommal szürkejelentéktelen ember lett belőle, amit évtizedek múltán némi elégtétellel vettem tudomásul. (Eszeveszett bolond, aki voltam!) A lány, Márta, egy sápadt, vézna teremtés kikeresztelkedett, belépett egy apácarendbe, s főnökasszony lett. Családjával nem érintkezett többé. — Gyula bácsiban még az is tetszett, hogy ellenzéki volt, s Vázsonyira szavazott (apám a kormánypártra); ha olykor nálunk vacsoráztak az öregek, Gyula bácsi politizált, ami nálunk nem volt szokásban. Én ugyan semmit sem tudtam arról, hogy Vázsonyi mit akart, de beértem azzal, hogy ellenzéki volt. Anyám Farkasékat, s más szegény rokonainkat, ha vendégeink voltak, ugyanolyan gazdagon vendégelte meg (sőt!), mint amikor Hermann bácsiék jöttek el hozzánk. A másik rokon család Szilasiék, akik később sokféleképp összeforrtak az életemmel. De ezekben az iskolai éveimben csak mint unalmas rokonok, szintén „rnintagyerekek" szerepeltek, évente egyszer-kétszer kényszeredetten, szüleink parancsára eljártunk egymáshoz, kölcsönösen megvetve egymást. Elmondom a családról, ami hamarjában eszembejut. A Rökk Szilárd utcában laktak, számomra ismeretlen városrészben, szegényes lakásban. Az anya Szilasi Móric kolozsvári egyetemi tanárnak az özvegye, maga Szegedről való, s noha rég elszármazott onnét, haláláig szép szegedi tájszólásban beszélt. Alacsony, kövér, a sok szüléstől elformátlanodott, szétfolyó testű, ezüsthajú, gömbölyű arcú öregasszony volt, aki özvegyi nyugdíjából hat gyereket nevelt fel (a gyerekek már kiskoruktól korrepetálással hozzákerestek). Megveszekedett, szinte hisztérikus anyai szeretet élt benne, amellyel még jobban zsarnokoskodott gyerekei fölött, mint az én anyám. Én ezt a zsarnoki szeretetet áhítatos komolysággal, nagy ritkán szenvedélyes lázadással fogadtam, a Szilasi gyerekek talán jobban ki tudták védeni (ez utólagos feltevés), mókáztak az anyjukkal, kedvesen kinevették tájszólása miatt, talán be is csapták — hozzátéve mindjárt, hogy mindnyájan példásan becsületesek voltak egész életükben, s ezredrész annyi fájdalmat nem szereztek anyjuknak, mint én az enyémnek. Helén néni, ha csak öt percet késett is az egyik gyereke, már közel járt ahhoz, hogy sírógörcsöt kapjon. Diákkoromban még csak formai kapcsolatot tartott a két család, később anyám és Helén elválaszthatatlan barátnők lettek (már apám halála után). Gyerekkorunkban Szilasiék, ha nálunk uzsonnáztak, nem mulasztották el az ismert gyerekjátékot (Mariska ül egy kövön, fésülgeti nagy haját, Akkor jöve Károly bácsi stb.). Apámat tudrmllik Károlynak hívták - s ezen nagyokat kacagtak; én mindezt idétlennek találtam. Mint a sokgyerekes családokban, szinte volt egy külön szótáruk vagy inkább gondolattáruk, melynek körében éltek, s amely kizárta az idegen gyereket (a hoz-