Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

sé szégyelltem volna is. Bizonyára meg is érezhette ezt. Számára különös kép lehetett: ő, aki művésznek készült, hivatalnoksorba süllyedt, én hivatalnokból emelkedtem ki művésznek. Bár ne ! ! ! * Mi történt otthon ez alatt a három év alatt, az érettségiig? Adataim idősorrendje bizonytalan. Új ruhát s télikabátot kaptam egy belvárosi szabócégnél, amelynek két tulajdonosa közül Huber egy köpcös, széles arcú nyugodt ember volt, a másik (?) a megtestesült kecske, mekegett, hegyes szakálla volt, ugrált. Jobb karom rövidebb, vállam keskenyebb a balnál, tehát ki kell vattázni, de a varrásnak középen egyenesnek kell maradnia — egész életemben azért is undorodtam az új ruháktól, mert háromszor-négyszer próbálni kellett, s ezt untam, sajnáltam az időmet. Anyám ezért is mennyit veszekedett velem! Gyerekkoromban házivarrónő, Rellné varrt nekem, egy kis nyomorék, púpos nő, aki az egész rokonságnak s ismeretségnek varrt, s hetekkel előre le volt már foglalva. Maga erejéből nevelte fel egy fiát (ki kívánhatta meg ezt a nyomorék nőt?), anyám ezt gyakran emlegette, de azért nem evett velünk egy asztalnál, hanem egyedül a szobában, hol dolgozott. Feltűnt ez nekem? Hisz a cselédek is külön ettek. Mégis megkérdeztem anyámat, aki azt felelte, hogy jobb szeret egyedül enni. Ebben az időben még elfogadtam az adott társadalmi helyzetet, jobban mondva, nem gondolkodtam rajta, mindössze arra emlékszem, hogy ösztönösen tapintatosabb voltam a nálunk szegényebbekhez, általában mindig a gyengébbnek fogtam pártját. Fel kell sorolnom két rokon családot s néhány ismerőst, akik ebben az időben léptek az életembe. Dr. Farkas Gyuláék: nagyon kevés emlékem van róluk. Gyula bácsi ügyvéd volt, szakállas, fekete szemüveget viselt, gúnyolódó kedvű ember volt, s gyakran tett csípős megjegyzéseket Hermann bácsira, akivel egyébként nem érintkeztek. A harag oka a messzi múltba nyúlt vissza: fiatalkorukban valami közös vállalkozásban vettek részt, s összekülönböztek, de erről csak anyám ejtett el egyszer néhány szót. Gyula bácsi állítólag becsapta Hermannt. Gyula bácsiék szegények voltak (kispolgári szegénység), Her mann ék gazdagok, ez Farkasék felé irányította rokonszenvemet. Szerettem Melanie nénit is, egy szelíd, jólelkű asszonyt, s anyját, Róza nénit, nagyanyám nővérét, egy főkötős öregasszonyt, aki mindig mosolyogva, a szegény rokont megillető szerénységgel évente egy-kétszer eljött nagyanyámhoz, talán hozzánk is. Mégsem jártam el szívesen hozzájuk a Gyár utcába, mert nem szerettem a három gyereket, Lacit, Pistát, Mártát. „Mintagyerekek" voltak, anyám őket állította példaképnek elém, s ez már egymagában elég volt