Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

Schlichter, egy vörös hajú gyerek, akit, nem tudom, miért, „Kada-Krausz" nak csúfoltak, s aki ilyenkor abban a pillanatban elkezdett verekedni. - Tanáraim közül elsőnek Szuppán Vilmost említem, az Akadémia igazgatóját, aki ugyan nem tanított, de akinek jóságára s igazságosságára meghatva emlékszem vissza. Schlichter, akit az előbb említettem, egy folyosói verekedés alatt egyszer nekem jött, holott én nem csúfoltam (ösztönszerűen húzódoztam minden durvaságtól, s főképp attól, hogy a magányos ember ellen a túlerővel tartsak). Egy nyitott ablak mellett álltam, védekezőn, rúgásra emeltem fel a lábamat, s a térdemmel véletlenül kiemeltem a nagy ablakszárnyat, mely az épp arra haladó igazgatóra esett, de szerencsére csak az egyik kinyújtott kezét sebesítette meg üvegcserepeivel, de azt alaposan. Hetekig bekötött kézzel járt, az üveg alighanem elvágta az egyik inat, a keze egy kissé béna maradt. Nem állt bosszút rajtam; a tiltott verekedés miatt a legenyhébb büntetést kaptam, egyszer be kellett jönnöm órák után, délután egy-két órára az osztályba. Szelíd, szakállas, idős úr volt, máig is sajnálom, hogy nem tudtam neki kifejezni tiszteletemet és hálámat. - Legrokonszenvesebb tanárom Muraközi (kémia) volt, egy köpcös, morgós, zömök öreg (?) magyar, tudománya nem nagyon érdekelt, mint ahogy őt sem az osztály, de tiszteletet s rokonszenvet éreztem iránta, ugyanúgy, mint történelemtanárunk, Domanovszky Sándor iránt, akiről megéreztem, hogy szereti — ha nem is a mesterségét, de - a tudományát; úgy adott elő nekünk, kissé szórakozottan s nagyon komolyan, mintha tudományszeretetből önként gyűltünk volna össze katedrája alá. Rokonszenveztem, mert szántam, Weisz Miksa (?) hittantanárral is, egy fekete, kecskeszakállas szelíd kis emberrel, akinek a fiúk nyíltan a szemébe nevettek, órája alatt a hátsó padokban kártyáztak, oly szemérmetlenül, hogy kedve ellenére is észre kellett vennie. Némi respektussal néztem még Váradi Antalra is, mert tudtam róla, hogy író, bár semmit sem olvastam tőle; kis fekete selyemsapkát viselt kopasz fején. Simonyi földrajztanárral, egy fehér szakállas öregúrral sem volt semmi bajom, egy évtized múlva találkoztam vele, villamoson, megismert. Fritz ellenszenves piperkőc, kereskedelmi jogot, Garzeau, született francia, franciát, Dengl, egy nagy kerek koponyájú, magas kövér ember, németet tanított; ez Tiborénak hívott. Mindegyiknek voltak viccei, amelyeket évtizedeken át osztályról osztályra cipeltek (Fritz: tiszta selyem nyakkendő - tiszta a selyemtől). Bricht öreg fizikatanárt „cikcik" tanárnak hívtuk, mert ,,mi tetszikcik"-et botlott a nyelve. Gyorsírást is tanultam, nagyon szerettem. Éjjel, ha nem tudok elaludni, még ma is, ötven év után, gondolatban gyorsírást gyakorlok, és - de ezt ritkábban - tenisz- és pingpongütéseket. — Bélyeggyűjteményemről eszembe jut, hogy Norderneyben kaptam egy nagy barna albumot képes-levlap-gyűjtemény re, a gimnáziumban ásványokat gyűjtöt-