Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)
Önéletrajzi jegyzetek, 1958
tem (ametiszt!), és később egyszer, de már iskola után, csipkéket és hímzéseket; Beck Ö. Fülöp nővérének volt egy kis hímzésüzlete a Fürdő utcában, s egyszer Trencsén megyéből hoztam, faluról, egy fehérrel kihímzett nászinget, katrincáim is voltak. De sem ásványhoz, sem hímzéshez nem értettem, felületes kedvtelés volt. Az iskolában sem érdekelt egyetlen tantárgy sem, már csak azért sem, mert tantárgy volt, s bizonyítványaim évről évre rosszabbak lettek. Ekkor tanultam meg kártyázni — a kártyának köszönhetem életem három-négy legboldogtalanabb, legromlottabb korszakát, ezekről majd annak idején. Diákkoromban még nem vált szenvedéllyé, néha játszottam az Országház téren, padokon, azt hiszem, ennyi volt az egész, de ekkor loptam meg apámat először, egy-egy koronát, de egyszer alighanem egy tízkoronást is kicsentem éjjeliszekrényén fekvő erszényéből. De anyámat a világért nem loptam volna meg. Iskolás éveimnek legnagyobb eseménye Gross Andorral való barátságom, ő nyitotta rá gyerekszemeimet a művészetre s általában a gondolkodásra. Hogy hogyan kezdődött barátságunk, nem tudom. Egy évvel idősebb volt nálam, mert egyszer elbukott, s ez, meg az a körülmény, hogy nemi beteg volt, amit mindjárt barátságunk elején közölt velem, valami kalandos, idegenszerű, félelmetes és vonzó jelleget adott neki az én illedelmes kisfiú-lelkemben. Odaátról való volt, a felnőttek közül. Azt sejtette velem, hogy vérbajos — de ma már nem hiszek ebben. Részleteket nem mondott, én meg jóformán azt sem tudtam, hogy mi fán terem ez a betegség, de erre vezettem viszsza egész különös lényét, s nyilván ő is ezzel magyarázta nekem, célzásokkal, sejtetésekkel. Ádám Aladár mögött ült, az utolsó előtti padban. Csontos, sovány, nálam egy fejjel nagyobb, nagy görbe orr, elálló fülek: a karikatúrazsidó. De kedves félszeg mosolya, erős mély hangja, szelíd barna szeme volt, a modora közvetlen, egyszerű, de néha parancsoló; ha érdemesnek tartotta, csúnyasága ellenére le tudta fegyverezni az embereket. S amit én addig sem családomban, sem ismerőseimnél nem láttam, tudott álmodozni s lelkesedni. Mindenhez értett, amihez én nem is konyítottam, irodalomhoz, zenéhez, festészethez, nőkhöz, ő maga is írt, zongorázott, rajzolt (később festő akart lenni).. . és modern volt! Ady, a Nyugat, az úgynevezett dekadens franciák, a Halál költészete: egy olyan világban élt, amelyet én még csak kívülről sem igen vettem észre. Jóval később, amikor már kikerültem befolyása alól, persze megállapítottam, hogy volt benne egy jó adag szándékos stilizáltság (a vérbajjal, a halállal való kacérkodás), de nem véletlen, hogy mit utánoz, s minek játssza meg magát az ember. Andor az a fajta félművész volt, aki csak befogadni tud, de nem alkotni. De tragikus, zilált, különc lényének hitelességet adott halála: harmincöt-negyven éves korában öngyilkos lett.