Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

Hisz seriimit sem értettem hozzá. Hogy Ady szóba került-e itt a körben, nem tudom, de én Ady-ellenes voltam, ami megint csak felületességre vall, mert az irodalom ekkor még nem érdekelt, nem foglalkoztam vele, semmi tudásom nem volt. - Mértani testek (fehér karton, szélük színes papírsávokkal leragasztva): nagy igyekezettel készítettem el őket otthon, épp mert kevés volt a kézügyességem. — Iskolatáskában hordtam a könyveimet s szép, világos fából készült, égetett mintájú tolltartómat — nem, nem iskolatáskában, hanem szíjjal átkötött viaszkosvászonban; de már nyilvánvalóan a züllés kezdetét jelentette, amikor már irigyeltem azokat, akik három-négy könyvet lazán a hónuk alá csaptak, sőt — az elegancia teteje — csak néhány kitépett lapot, az aznapi leckeanyagot gyűrték a zsebükbe. (De ez már talán csak a Kereskedelmi Akadémiában volt!) Mondanom sem kell, hogy liláskék papírral bekötött, vadonatúj könyveket kaptam minden évben, nem antikváriusnál vásároltunk. Az új könyveknek örültem, amikor megvettük őket. — Az osztály kétszer-háromszor évente elment az Urániába, vetítettképes előadásokra, az egyik felolvasót, nem tudom, miért, Majomnak keresztelte el az osztály. Az emeleten ültünk. — Tavaszi vasárnapokon olykor valamelyik tanár egész napos kirándulásra vitte el az osztályt, de azt hiszem, én csak egyszer voltam velük; anyám tudniillik egyik szombat este az ágyamhoz jött, s megkérdezte, akarok-e neki egy nagy örömöt szerezni: ne menjek el másnap a kirándulásra! Természetesen megszereztem neki az örömöt. Lám, a lemondás fájdalma mennyivel élesebb emléket hagyott bennem, mint a megtett kirándulás öröme, mely nem hagyott nyomot. — Apám megtanított, hogy kell a kéz öt ujjával skandálni: ,,Hős vértől pirosult" stb. - A gimnáziummal szemben állt a reáliskola; természetesen kölcsönösen megvetettük egymást, verekedések, hólabdacsaták is voltak, de én nem vettem részt bennük. — Olvasmányaim — pótlólag a gyerekkorból — két barna, nagyon kedves könyvem: Robinson és Bőrharisnya. A legszebb: Andersen meséi. Verne, később: Gáspár, 40 000 mérföld a föld körül (?), Hun-nagyar legendák, May Károly. Nagyon megütköztem, mikor később (újsághír) megtudtam, hogy sikkasztott, börtönbe zárták. Akkor vajon jók-e a könyvei? A kettő nem fért össze, nem értettem. Nem tudok visszaemlékezni, hogy ez idő tájt olvastam-e már irodalmat is. A Talpra magyart nagy hazafias lelkesedéssel szavaltam, azt hiszem, egy március 15-i ünnepen. — Azt hiszem, ebben az időben tanultam meg korcsolyázni, de rosszul. A városligeti tóra jártam ki (kivel?), de azzal az ürüggyel, hogy az operált bal lábam megbicsaklik, hamar abbahagytam. Valójában a még mindig bennem élő testi gyávaság állított le; világosan emlékszem, féltem, hogy a vadul ide-oda rohangászó gyerekek fellöknek. Egész életemben végigkísért, tudat alatt, a félelem, hogy elesem. Szégyelltem, küzdöttem ellene, nem is