Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

Innichenről aránylag sok emlékem van. Parasztnál laktunk, Ausztriában a parasztok általában be vannak rendezve nyaralók fogadására, s a városi lakosság igényeihez alkalmazkodva építik, rendezik be a házukat. Az egyik innicheni szobánkra különösen jól emlékszem, világos cseresznyefával voltak beburkolva a falak s a mennyezet, mintha egy gyönyörű doboz belsejében élt volna az ember. A falu közvetlen közelében egy kis domb lapos tetején, melyet nagy fák árnyékoltak be, egy pihenő- s játszótérfélét hasítottak ki az erdőből, deszkapadokkal, asztalokkal. Ezeknek nagyobb része magántulajdon volt, mert Innichenbe törzsközönség járt. Szüleim is, kik úgy látszik, elhatározták, hogy jövőre visszatérnek, csináltattak egy asztalt, kétoldalt támlás padokkal. Itt töltöttük, a „Burgban", délelőttjeinket. Délutánonként anyám - de ez már alighanem a második esztendőben lehetett - magával vitt mindennapi sétájára, a Toblach (nagy nyaralóhely) felé vezető erdei útra, mindig ugyanarra, amit én halálosan untam. Anyám, ha valakit megszokott (vagy valamit), hü maradt hozzá, emberhez, állathoz, házhoz, sétautakhoz, ételekhez stb. Megkereste, ami az ő érzelmi világába, ízléséhez a legjobban illett, s meg is maradt annál. Innichent annyira megszerette, hogy rábeszélte apámat, vásároljanak egy telket, s építsenek fel egy kis villát. A telket meg is vették, egy ottani építésszel elkészíttették a tervrajzokat, egy svájci mintájú emeletes házat, kis csúcsos fatornyokkal, de ezt már nem építették meg (valószínűleg nagybátyám tanácsára), s a telket apám néhány év múlva eladta. Magam előtt látom, amint hosszú lépteivel a magas fűben gázolva, újra és újra felméri a telket. Innichenben kaptam az első tiroli bőrnadrágomat, havasi gyopárokkal kihímezve; az a ruhadarab, melynek életemben legjobban örültem. Egyébként a gyerekkorból kikerülve ruhával, étellel szemben teljesen közömbös lettem, általában a testi örömökhöz nem nagyon értettem, nem volt sem ügyességem, sem tudásom, sem türelmem, hogy „kiélvezzem" az étel jó ízeit, csak a természet, a napsütés, az ízlésemnek megfelelő táj tud mindmáig meghatni. A rossz környezet viszont súlyosan megzavar, munkakedvemtől is megfoszt, például keskeny utcában lakni, szemben egy házfallal, az már szinte elviselhetetlen környezet számomra (de ez már valószínűleg klausztrofóbiámnak egyik tünete). Innichenben tanultam meg kerékpározni. Testileg sokáig ügyetlenebb voltam a legtöbb gyereknél, ifjúnál — ágyban töltött gyerekkor! -, sokáig tartott, amíg megtanultam, hogy kell pedálról felszállni. A kerékpározásban egyébként nem telt sok örömöm, szüleim egy régi szerkezetű, ócska járművet vettek nekem, s mindig attól féltem, hogy nekiszaladok az országúton szembejövő szekereknek. A gyerekkori kényeztetések testileg gyávává tettek (amiből bizonyos lelki gyávaság szokott kifejlődni), például sosem mertem fejest ugrani vízbe, sielni sem tanultam meg stb. Életemben később sokszor