Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

lasztva, mintha nem is ugyanabban a lakásban éltünk volna. Platzner urat at­tól is féltettem, hogy szüleim valamilyen tapintatlansággal meg találják bán­tani; anyám heves vérmérsékletű, szókimondó, kiabálós volt. Tanítóságának első vagy második évében Platzner úr a nyarat nálunk töl­tötte, egy kis osztrák fürdőhelyen, Innichenben, Tirolban. Többnyire Ausztri­ában nyaraltunk, mert anyám szerint a magyar fürdőhelyek drágábbak s ké­nyelmetlenek voltak. Innichenben kétszer is jártunk. Platzner úr, házitanító­ként, az első alkalommal tartott velünk. A kis faluval szemközt egy magas hegység emelkedik, legmagasabb csúcsa, egy kissé ferdén elhajló meredek szik­lafal már teljesen kopár (Haunoldsköpfl), s napnyugta után néha vörösen fel­izzott (Alpenglühn). Csak alpinistafelszereléssel, vezetővel volt megközelíthe­tő. Egyszer korán délután Platzner úrral kettesben nekiindultunk a hegynek — gondolom, csak a fal tövéig akartunk volna eljutni —, de az út odáig is jóval hosszabb volt, mintsem gondoltuk, s így félúton már meg is fordultunk, de hamarosan besötétedett, s eltévedtünk. Kopár, meredek lejtőkre emlékszem, melyeket görgeteg sziklák, kövek borítottak el, halálos fáradtan botladoztam közöttük, de világosan emlékszem, nem magamat, hanem anyámat féltettem, aki nem tudott arról, hogy hová indultunk, s megőrül izgalmában. Mi már túl voltunk a legrosszabb)án, már láttuk a falu fényeit, amikor az értünk küldött mentőexpedíció egyik emberével, egy öreg alpesi vezetővel találkoztunk. Éle­temben sok bajt okozott, hogy amikor veszélybe, válságba kerültem, vagy valami olyan lépésre szántam el magamat, amely fájdalmat okozott volna anyámnak, hozzátartozóimnak, akkor elhallgattam, eltagadtam, hazudtam, mert a mások fájdalma oly elviselhetetlen volt számomra, hogy nem mertem szembenézni vele. (De viszont nem is álltam el attól, amit terveztem, s ami ezt a fájdalmat kiváltotta volna, s ebben látom jellemem érzelgős ferdeségét. Kí­méletből olykor hazudni, megengedem; de úgy hazudni, hogy az ember végül kénytelen legyen bevallani az igazat, az ostoba és szégyenletes! Márpedig nálam majdnem mindig így sikerült. Sok példáját fogom ennek felsorolni. Ismétlem, nem arról beszélek, amikor a másik jogos haragjától, szemrehányá­saitól félhettem volna — ilyen is volt persze! -, hanem arról, hogy a szenvedé­sétől féltem. S épp azoknak okoztam a legtöbbet, akiket a legjobban szeret­tem.) Platzner úrról semmi egyebet nem tudok mondani, legföljebb, hogy tíz­húsz év múlva egyszer találkoztam vele, s ugyanolyan kopott és szegény volt (azt hiszem, segédfogalmazó a városnál), mint amikor nálam házitanítósko­dott. Nem sikerült neki az emelkedés.

Next

/
Oldalképek
Tartalom