Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

noha már negyvenegy éves volt. A Rosenberg gyerekeknek volt egy magas, nagy csontú horvát dajkájuk, ez egyszer durván rám szólt, mert keresztülléptem a földön heverő ötéves Gusztin, s rám parancsolt, hogy fordított irányban újra lépjek át rajta, különben a gyerek nem nő meg. Egyszer Nina néni, amikor száraz kenyeret kaptunk villásreggelire, megtanított rá, hogy képzeljem hozzá erősen a vajat és a sót, s akkor ugyanúgy fog ízleni. Későbbi koplalásaimban gyakran rászorultam erre a fogásra. Itt tanultam meg úszni (uszodában) egy úszómester keze alatt, gyorsan, de rosszul, gyenge úszó vagyok, részben a hibás jobb karom miatt. Az uszodában két magyar fiú felkeltette az érdeklődésemet, tizenöt-tizenhat éves kamaszok, a trambulinról ugráltak a medencébe, s a lábuk körme piszkos volt. Valami szent borzadállyal tekintettem rájuk, húzódozva s mégis vonzódva, ezekre a különös lényekre, akiknek piszkos a lába körme! Jelképszerű: így voltam én felkészülve a világra. * Újszülött öcsém nem érdekelt, nincs is róla semmi emlékem három-négy éves kora előtt, amikor a nagyon szép, hosszú aranyszőke fürtös gyereket az utcán idegenek is megcsodálták. Életembe eleinte mindössze annyi változást hozott, hogy apám a közös hálószobából átköltözött az én szobámba, s anyámnak kevesebb ideje maradt számomra. Ezekről az évekről, amíg tizennégy-tizenöt éves koromban a Kereskedelmi Akadémiára nem kerültem, emlékezetemben még a szokottnál is több a fehér folt. * Platzner Hugó volt házitanítóm a gimnázium két első osztályában, melyet magánúton végeztem el. Nyurga, pattanásos arcú, sápadt, kis bajuszos fiatal férfi, azt hiszem, jogra járt, vagy talán már el is végezte. Az első ember, akiről megéreztem, hogy a szegény ember egy más világban él, mint én, s ezért ösztönszerűen különös tapintattal bántam vele. De miért volt az első?.. 3 hisz cselédek dolgoztak nálunk, láttam koldusokat az utcán (sosem engedtem, hogy apám, anyám alamizsna nélkül menjen el mellettük). Talán, mert megéreztem rajta, hogy ki akar kerülni abból az alacsony sorból, melyben született, kiemelkedni a szegénységből, oda jutni, ahol mi vagyunk? Tény, hogy kissé idegenszerű volt számomra, de természetesen őt is éppúgy megszerettem, mint núndenkit, aki a közelembe került. Cselédeinkről azért nincs emlékem (majd csak későbbi életemben lesz), mert úgy el voltam tőlük vá-