Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)
Függelék - Felszólalás a Petőfi Kör sajtóvitáján, 1956. június 27.
mind érzelmi, mind szellemi területen. Azt hiszem, ott a baj, hogy társadalmunkban az egyén szabadsága nincs arányban társadalmi kötelességeivel. Ha egyetértünk abban, hogy vitáinkat akár ennek, akár valamilyen más lényeges alapvető gondolatnak az irányában kell kiterjesztenünk, akkor azonmód szembetűnővé válik, hol ejtünk hibát, amikor most eszméinket cserélgetjük. Bírálatunknak az éle majdnem kizárólagosan személyek ellen fordul, akár hangosan kimondjuk a nevüket, akár nem nevezzük meg őket. Személyek ellen, s nem elsősorban a gondolatok ellen, amelyeket képviselnek. Tisztában vagyok természetesen azzal, hogy egy hibás gondolatot úgy lehet a legkönnyebben nyakon csípni, ha elkapom annak az élő személynek a nyakát, amely teljes és többnyire igen tekintélyes testsúlyával kifejezi s alkalmazza ezt a hibás gondolatot. További megjegyzéseim során magam is kénytelen leszek személyes példákkal illusztrálni gondolataimat. Azt is elismerem természetesen, hogy amíg ezek, a hibákat szóban s főképp gyakorlatban megtestesítő személyek a helyükön maradnak, addig a politikai bírálatnak az a dolga, hogy a lehető leggyorsabban távozásra bírja őket. Sőt, továbbmegyek. Hallottunk s hallani most is olyan hangokat, hogy „hagyjunk már fel a hibák felháhytorgatásával", s hogy „építő kritikát kérünk". Ha a szavaknak van valami értelme, akkor én is építő kritikát követelek, amikor a lényeges dolgokra szeretném irányítani a figyelmet, de ennek az építő kritikának az égvilágon semmi köze ahhoz, amit ők követelnek rajtunk. Vannak ezek között az elvtársak között, akik egy évtized óta hibát hibára halmoznak, de a rövid két hónapja tartó országos bírálat már megfekszi a gyomrukat, már „megállj !"-t kiáltanak, nem szólva azokról, akik — ha a politikai körülmények ezt megengednék - a legszívesebben az ügyészt és a rendőrséget hívnák. Optimista vagyok abban, elvtársak, hogy ennek az elmúlt rendőrségi korszaknak egyszer s mindenkorra vége szakadt, s hogy ha ma egy tisztességes ember a szocialista haza építésében a szavát hallatja, akkor tisztességtelen eszközökkel nem lehet többé elhallgattatni. Optimista vagyok abban is, hogy azok, akik ma gondolkodásunknak S 4 politikai cselekvésünknek, egyszóval a szocialista demokráciának a fő kerékkötői, igen rövid időn belül el fognak távozni a színpadról. De nem vagyok optimista abban, hogy a mögöttük sorban következő kisebb kerékkötőktől is megszabadulunk-e belátható időn belül. Amíg bírálatunk szinte fősúlyával személyek ellen, a hibás politikai gyakorlat ellen fordul, s nem vizsgálja szigorúan marxista—leninista módszerrel, vajon nincsenek-e eszméink rendszerében is tévedések, addig óhatatlanul csak azt az egy sovány eredményt fogjuk elérhetni, hogy a rosszat egy kisebb rosszal cseréljük fel, s hogy az ország szekerét sánta versenyparipák helyett sánta szamarak fogják húzni. Isten látja lelkemet, nem szívesen védem
