Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Függelék - Felszólalás a Petőfi Kör sajtóvitáján, 1956. június 27.

meg mai vezető politikusainkat, de ha azt nézem, hogy ki mindenki támadja ma őket, olyanok, akik ezelőtt szemöldökük rántására lépegettek, s visszatartott lélegzettel figyeltek hátuk minden rezzenésére, de ma hirtelen elejtik őket, hogy a helyükre kerülhessenek, ha ezt látom, akkor szinte kedvem kerekedik megvédeni a régit ez ellen a „csírázó új" ellen. Szinte-szinte az a meggyőződés kerekedik bennem felül, hogy tiszteletreméltóbb a régi tévedés, mint ez az új kapaszkodás. A feladat azonban az, elvtársak, hogy mind a kettővel elszámoljunk. A feladat az, hogy ne csak az ő hibáikat, hanem a magunkéit is elemezzük s kigyomláljuk. Elsősorban azokat a hibákat gondolkodásunkban, melyeket azért követhettünk el a múltban, mert a múltban is — csakúgy, mint most — túlságosan a felületi jelenségekre függesztettük tekintetünket. Vizsgáljuk meg a mai helyzetet! A vitában részt vevő s az azokat hallgató elvtársak nem figyeltek fel egy különös körülményre. Nem veszik észre, hogy csak azért vitázhatnak, mert hogy úgy mondjam, felsőbb engedélyük van a vitára. Nem veszik észre, hogy többé-kevésbé önkéntelen protagonistái egy játéknak, melyet nem ők terveztek. 1000—1500—2000 ember, nagyjából mindig ugyanazok, egyik vitáról a másikra járul, az egyik gyűlésen az egyik szakmai réteg, a másikon a másik adja ki keservét, s ezzel többé-kevésbé meg is nyugszik, mert visszanyerte szólásszabadságát, bíráló szabadságát s vele együtt reményeit. Pufogtatjuk a szavainkat, örömünk telik bennük, mint a gyerekeknek a vásári trombitákban, s nem vesszük észre, hogy szavaink szavak maradnak, reményeink egyelőre meddők, s a gyakorlati tények körülöttünk nemigen változnak. Nem tudom elhárítani magamtól a gyanút, hogy mindez egy jól átgondolt lélektani terv keretében engedélyeztetett, sőt támogattatott, mely azon alapszik, hogy ha a kazánban túlságosan megnőtt a gőz nyomása, akkor ki kell nyitni egy szelepet. Megkaptuk a szólásszabadságot, egy-egy óvatosan elhelyezett fék kíséretében, s most már lecsillapodva, sőt tetszelegve hallgatjuk a saját hangunkat, körös-körül az országban azonban nagyjából minden marad a régiben. Nem hozok fel példákat, erről a jelenlevők, mindegyikük a maga szakmájában, többet tud nálam. De végül is mi lehet ennek az eredménye? Az, hogy a cselekvés elsőszülötti jogát eladjuk egy-egy jó szónoklat lehetőségéért. Mert vizsgáljuk csak meg, hogy milyen eredményre jutunk, ha személyeken keresztül mérjük le a mögöttünk álló gondolatokat. A magam területéről veszem a példákat, mert itt ismerem legjobban a szereplő személyeket, a legjobban az anyagot, s ugyancsak a legjobban a magam személyes reakcióit az eseményekre. Révai, X. és Y. elvtársak példáit vizsgálom. Előre kell bocsátanom, hogy nincs bennem ellenük irányuló semmiféle személyes indulat, legföl-