Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

zésem alapján épp akkor festett ki újra Bauhaus-konstruktivista stílusban. (A stuttgarti építészeti kiállításon jártam előzőleg, hol egy kísérleti telepet építettek fel a legújabb stílustörekvések szerint: Le Corbusier stb. A falakat egyenlőtlen nagyságú síkokra, négyszögekre osztottam fel, s ezeket különböző színűre festették, rózsaszín, halványzöld stb. Ocsmány volt.) Milán egy frankfurti szanatóriumból jött, ahol egy új orvosi elmélet szerint kezelték (ismert név, de elfelejtettem), ennek egy tételére emlékszem, teljesen megvonták a sót a betegtől. Ez elmélet szerint egyébként a higiénia, a tisztaságkultusz, a mosakodás is ártalmas, mert elpuhítja a szervezetet, ellenállóképességét csökkenti. Ugratások! Milán már az első vagy második nap lenn a csónakházban kificamította (vagy ínszakadás) a lábát, ami úgy történt, hogy úszónadrágban nekem ugrott, s hogy megmutassa erejét, ügyességét, derékon kapott, hogy bedob a vízbe; Szilasiék, Trude előtt akarta magát mutogatni. Elesett, alig tudtuk hazaszállítani. Talán két hétig is feküdt Szilasiéknál, mindenkinek terhére volt, Vili dolgozott, Lili nem szerette, én Trudéval akartam vitorlázni, teniszezni, felváltva küldözgettük egymást, bosszankodva, nevetve beteglátogatóba. Marie, a kedves cselédlány sajnálta, gyakran beült hozzá, vacsora után pedig valamennyien összegyűltek nála. Vili külön is üldögélt nála naponta egy-két órát, de Milán később Pesten úgy beszélt az esetről, mintha magára hagytuk volna nyomorúságában. — Másodszor Dubrovnikban látogatott meg (1931?), ezúttal feleségével. Kockás pepita térdnadrágban állított be hozzám, s a nyájas kedves dalmát lányokról áradozott, akik a város egyik utcájában egy házból integettek neki (bordély volt). Lapadban, egy penzióban vettek szobát. Felesége két-három hét múlva hazautazott, utána Milán a velem szomszédos szobába költözött. Én akkor írtam a Szemtől szembét, sokat dolgoztam (a sziklaparton, a külön helyemen). Milán jól úszott, magas sziklákról fejest ugrott a vízbe, amit én sosem mertem, a házigazdánk, egy öreg horvát tengerész cápákkal ijesztgette. Sokat nevettünk, végeláthatatlan iskolásfiú-röhögéssel. Olyan jóízűen tudott nevetni, hogy a könnye is kicsordult. Akkor még én is. Néhány nappal odaköltözése után kirándultunk hajón a cattarói (?) öbölbe, egy kis faluban szálltunk partra, azzal a tervvel, hogy esetleg felmegyünk a Lovcenre. Volt egy kis fényképezőgépem, csináltam néhány felvételt, többek között utcán sétáló lányokról. Délután a szobánkba váratlanul benyitott két hatalmas termetű zsandár, igazoltattak. Milán megmutatta nekik a belgrádi külügyminisztériumtól kapott ajánlólevelét, ezt fordítva vették a kezükbe, úgy olvasták, aztán átkutatták hátizsákjainkat, egy csomag vécépapírt lapról lapra gondosan átnéztek, majd közölték, hogy velük kell mennünk a szomszéd községbe, a legközelebbi csendőrparancsnokságra. Többórai gyaloglás volt, Milán lesántult (vagy csak színlelte), a csendőrőrsön