Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

több órát kellett várni a tisztre, az végül elengedett, csak a filmtekercset kobozta el, mert hadikikötő közelében nem szabad fényképezni. Annak a lánynak az udvarlója jelentett fel, akit lefényképeztem (állítólag). Sötét éjjel értünk haza. A Lovcenre nem mentünk fel, úgy emlékszem, Milán beszélt le: veszélyes, keskeny szerpentinutakon, szakadékok fölött, az autó óriási sebességgel rohan! Tehát hazahajóztunk. Röviddel utána Görögországba mentünk, Athénba, ugyancsak hajón. Egy albán kikötőben (Durazzo?), hol néhány órát időztünk, kiszálltunk, a teljesen néptelen tengerparton megfürödtünk, meztelenül, (automata kiváltóval) lefényképeztük magunkat. Görögország előtt a hajó egy nagy szigetet érint (Ciprus?), nem futottunk be a kikötőbe, néhány száz méternyire a parttól horgonyt vetett a hajó, megfürödtünk, bár megint cápákkal ijesztettek. Az első görög város , a kikötőben, épp hajónkkal szemben valami fogda volt, mint nálunk egy állatkerti ketrec, a vasrudak mögül lekopasztott emberek üvöltöztek a hajó felé, mely itt csak néhány percig állt. A korinthoszi (?) csatorna, az embernek az az érzése, hogy ráömlik a fal. Epiroszban (?) szálltunk ki, a kikötő mögött ócskáspiac, az volt a benyomásom, hogy a Cséry-telepről elhordott szemetet árusítják (rozsdás, elgörbült vasszegek). Vonaton, tán fél óra alatt Athénba, a pályaudvaron Exodosz felírású tábla. Olcsó, harmadrendű szálloda, a szoba villanykapcsolója a folyosón volt, ha az ember lefeküdt, fel kellett kelni s kimenni a szobából, hogy elolthasson, az árnyékszékben nagy kupacokban feküdt a feces; ezt a kérdést aztán úgy oldottuk meg, hogy naponta elmentünk a város legelőkelőbb szállójába (Hotel Grande Bretagne?), s mintha ott laknánk, elvégeztük dolgunkat. Hogy legalizáljuk igényeinket, egyszer ott is fagylaltoztunk, de drága volt. A keleti édességek (baklava) egyébként megőrjítették Milánt, cukorbaja ellenére halálmegvetéssel ette, nem bírt ellenállni. Görög konyakot ittunk, ami a legjobb francia konyaknál is különb, a cigarettákról azt tartottuk, hogy a világ legjobb cigarettái, csak a bor volt ihatatlan, mert a tífusz miatt, az exportborok kivételével, gyantával (?) fertőtlenítették, s terpentiníze volt. Egyébként legtöbbször szobánkban étkeztünk, hidegen, mint egész életemben minden utamon. Szállodánk mellett közvetlenül volt egy mészárszék, azért emlékszem rá, mert a kirakata tele volt véres húsokkal, nagy erejű villanylámpákkal volt kivilágítva, az utca vöröslött tőle. Milánnak persze sokkal több költőpénze volt, mint nekem, de hozzám alkalmazkodott; egyébként is — mint minden ember — eltitkolta vagyonát. Az Akropolisz nem hatott rám különösebben, egyrészt felületes műveltségem miatt, másrészt mert nyakig ültem akkor az avantgardista mozgalmakban. Közvetlenül a domb tövében egy mozi angol nyelvű villanyfelirata világított, dzsessz szólt, az úton egy rózsaszínű gazdátlan kutyával találkoztunk. Egyszer két lányt követtünk az