Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

Füst Milán. Több mint egy negyed századig tartó barátságunknak voltak szorosabb és lazább szakaszai. Költőnek is, embernek is érdekes, eredeti, szerettem, tiszteltem, s végtelen türelemmel viseltem el különcködéseit, gonoszkodásait, hiúságát, pózolását, melyek minden barátjával összeveszejtették, de engem nem érdekeltek, néha mulattattak, vagy elnéztem őket neki kiváló tulajdonságaiért - míg végül hirtelen úgy meg nem utáltam, ahogy egy émelyítő ételtől egyszerre megundorodik az ember, s attól a pillanattól kezdve nem tudtam többé ránézni sem. Ez az indulat még most is él bennem, pedig több mint tíz éve, hogy nem láttam. Lehet, hogy ha most összetalálkoznánk — ha még él —, fiatalságom emlékei összebékítenének, megölelném, sírnék. Jegyzem személyes emlékeimet abban a sorrendben, ahogy eszembe jutnak. — Mikor megismerkedtünk, még nőtlen volt, az Angyal utcában lakott, az Üllői úti kaszárnya háta mögött. Az Otthonból, hova ő is feljárt, nemegyszer együtt mentünk hozzá haza, kétszobás, mindig fűtetlen földszintes lakásába, ott aludtam nála, szekrényéből tiszta ágyneműt szedett elő, mert teljesen felszerelt kis háztartása volt, a konyhából behozta vacsoráját, melyet takarítónője odakészített, rendszerint főtt vagy még inkább párolt marhahúst főzelékkel, s amúgy hidegen, levébe fagyva megette. Takarékos volt, nem vacsorázott az Otthonban. Azt hiszem, ebben az időben még kereskedelmi iskolai tanár volt. Elfelejtettem: mihelyt befordultunk az Angyal utcába, vetkőzni kezdett, azaz minden ruhadarabját kigombolta, a házmesterre várva kifűzte cipőjét, mire beértünk a lakásba, két-három mozdulattal le tudta hányni lepleit. - Anyját nem ismertem, azt hiszem, akkor már nem élt, de Milán gyakran emlegette, gyűlölte, azt mondta, tönkretette az ifjúságát. — Az Otthonban történt, ismeretségünk legelején, hogy a Kassáról nemrég Pestre érkezett Márai valamilyen rosszalló megjegyzést tett egyik írásomra. Milán szenvedélyesen nekitámadt, olyasfélét mondott neki, hogy boldog lehetne, ha csak egy olyan mondatot tudna leírni (mármint ő, Márai), mint Déry Természetes, hogy ez megtisztelt s meghatott. Még nem tudtam, hogy Milánnál az ilyen látszólag önzetlen kiállásokban mekkora része van a szereplési, a feltűnési vágynak, az „eredetiségére való törekvésnek, az uralkodási vágynak, a vad ösztönöknek. (Maráiban megérezte a majdani sikeres írót, talán testileg is ellenszenves volt neki.) Tudom róla, hogy egy időben állandóan a zsebében hordott néhány példányt Tolsztoj Ivan Iljics halála című elbeszéléséből, s aki nem ismerte, annak odaajándékozott egyet. „A világ remeke" - mondogatta. Egyébként inkább kevésbé ismert írókat magasztalt (Haukland?), vagy remekműveknek egy-egy részletét (Copperfield I. kötetét, a II. „csapnivaló"). A Lidról az volt a véleménye, hogy az az ihlet, az ifjúság csodája, de ahogy ezt fölemelte, úgy csepült le évekig minden egyebet, amit írtam.