Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

(Napok óta rettenetesen kínlódom ezekkel a jegyzetekkel, s különösen most ezzel a résszel, alig tudom rávenni magam, hogy folytassam.) Volt egy úgynevezett ticje, rángatódzott a szájával, hirtelen felhúzta a szája sarkát majdnem az arca közepéig, aztán leejtette. Azt hiszem, csak bal felé. Ennek eredetéről ezt mondta: elhatározta, hogy nem lesz katona. Mielőtt sorozásra került volna, hetekig naphosszat gyakorolta a rángatódzást; irtózatos munka volt. A sorozó orvos, hogy lássa, nem szimulánssal van-e dolga, írótollát hirtelen Milán szeme sarkába illesztette, s ott tartotta, Milán tovább rángatódzott, alkalmatlannak minősítették. De attól a pillanattól kezdve nem tudta többé abbahagyni a rángatódzást. Évek múlva — én valami hosszabb külföldi tartózkodásról tértem vissza — megszűnt az arcán a tic (irtózatos munkával leszoktattam magam róla, mondta), megszűnt az arcán, s átköltözött a vállába, azt rángatta, sőt néha mindakettőt együtt. — Nem tudom, mikor, megházasodott (talán emigrációm alatt), s átköltözött a budaörsi városi házaknak egy háromszobás lakásába. Felesége egy sovány magas nő (Talpacskának becézte), ha jól tudom, Laczkó, Váci utcai ékszerésznek volt a lánya, szótlan, rokonszenves asszony, nem sokat tudok róla. A társalgásba nemigen elegyedett, ha Milán szólt hozzá, egy kis ideig mindig gondolkodott, mielőtt felelt; nyilván tartott Milántól. Cselédet tartottak, az asszony dolgozott, az Epeda rugós betétet gyártó cégnek volt a képviselője vagy ügynöke. Egyébként Milánról barátai (a régiek) azt terjesztették, hogy még a bőre alatt is pénz van, Kosztolányi azt költötte róla, hogy éjjelente, amikor már mindenki alszik, kinyitja a kulccsal bezárt nagy íróasztal fiókját, amely színültig tele van drágakövekkel, és turkál benne. Ebben az időben már cukorbajos volt, grammra kimért kenyérszeletkéket, húsadagot kapott, panaszkodott, hogy állandóan éhen marad; nagyevő volt azelőtt. Ha behozták az ételét, rávetette magát, egy szempillantás alatt eltüntette, könyörgött Talpacskának, hogy még ehessen. Felesége gyakran későn jött haza a munkából, ilyenkor maga vacsorázott az íróasztalán, én mellette ültem. (Az íróasztal az ablak mellett, az ablakkal szemközti falnál a függönyös, üveges könyvszekrény, szintén kulccsal lezárva, meglepően kevés könyve volt.) Osvátnak egy képe lógott a falon (fénykép), s önmagának egy fiatalkori, kövér korából való fényképe (!). Ugyancsak önmagáról Major- (és más?) karikatúrák és a Boldogtalanok-drámájának, az egyetlen színre került darabjának a plakátja. Osváthoz is különböző indulatok fűzték, nagy embernek tartotta, s olyan gyűlölködve tudott róla beszélni, mint egy visszautasított szerelmes. — Külföldön kétszer látogatott meg. 1930-ban (?) nyáron Szilasiéknál Feldafingban, néhány napra jött, Szilasiék egyetlen üres szobájukba fektették, egy nagy, de féüg-meddig szuterén szobába, ahol régebben a házmester család lakott, s amelyet Lili az én terve-