Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)

Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - Karinthy és Kosztolányi

Kosztolányi is csak széles nyelvtudásának, műveltségének, rendkívüli szorgalmának és hősies kötelesség vállalásának köszönhette, hogy helyet kapott — bár nem éppen élvonalbeli — napilapoknál, előbb a Független Magyarországnál (a Fületlennél), majd pedig a Budapesti Naplónál, s legalább annyit kereshetett, hogy albérleti szobáját ki tudta fizetni, s kávéházra, vendéglőre is tellett, később pedig fáradhatatlan munkabírásával családját is el tudta tartani. Pusztán szépirodalomból egész élete során sem sikerült megélnie. Nevével jelzett írásain kívül, hónapról, hónapra, egyik elsejétől a másikig el kellett végeznie azt a rengeteg újságírói munkát — híreket, riportot, fordítást —, amelyre szerződése kötelezte. (Később én ebben segítségére lehettem.) Amikor délelőtt megjelenő újságnál dolgozott, hajnalban kelni, más napilapnál sokszor hajnaüg benn rostokolni a szerkesztőségben, nyomdában, színházi bemutató után még éjszaka, azon melegiben kritikát írni. Kosztolányinak pedig gyerekjáték lett volna megszereznie a hivatalos körök legmesszebbmenő támogatását, valamilyen kényelmes szinekura

6 formájában. Ámde bár csak vidéki gimnáziumi igazgatónak volt a fia, de történelmi nevű nemesi családból származott, még máriateréziás báró is akadt a családban, rendkívül megnyerő külsejű, jó modorú, ahogy széltében mondták róla ezt a leginkább nőre alkalmazott jelzőt: „bájos" fiatalember volt. Csakhogy őt európai műveltsége, ízlése s nem utolsó sorban finom idegrendszerrel párosult igazi tehetsége, de még humora is megóvta attól, hogy a vaskalaposok közé álljon, „jólnevelt írónak. Lassan anélkül is, vagy éppen ennek ellenére, jó nevet szerzett magának, s már első verseivel, elbeszéléseivel, cikkeivel feltűnt. De egyébként sem tudta volna elképzelni, hogy a hivatalos hatalom szekértolója legyen, nagyapja Kossuth Lajossal együtt emigrált Törökországba, majd Amerikába. Csak a kiegyezés után jött haza, haláláig a függetlenségi eszme és a haladás fanatikusa volt, s ebben nevelte unokáját is. Az egyetemen Babits, Juhász, Zalai Béla

7 voltak jó társai, de az egyetemi évek után, amikor már teljesen szárnyra kelt, megtalálta azt a barátot, akivel leginkább rokonnak érezte magát, aki cimbora is volt, kedves, eszes, csibészes pajtás, akivel játszani lehetett, gyerekszobacsínyeket elkövetni, akit azonban egyben becsülni is lehetett, egyenrangúnak tudni a művészetben. Ez a két évvel fiatalabb barát és cimbora Karinthy Frigyes. Megtalálták egymást, és attól fogva nem váltak el. Éjjel-nappal együtt voltak. Barátságuk már valósággal legendássá vált, tájékozatlanabbak gyakran összecserélték kettejük nevét, s még ma is többnyire együtt emlegetik őket, és még ma is megesik, hogy engem - például — Karinthynénak szólítanak. A teljesen tájékozatlanok olykor Kazinczy úrnak mondták Karinthyt, sőt Kaziczky úrnak, s némelykor tréfából az uram is így szólította őt.