Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)
Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - Karinthy és Kosztolányi
Külsőben semmiképpen sem hasonlítottak egymáshoz, annál inkább lelki alkatban. Mindketten rendkívül érzelmesek, kamaszosan játékosak, konvenciómentesek. Fütyültek minden hivatalos tekintélyre, a sajátjukéra is. Mindamellett Kosztolányi akaratlanul is tudott tekintélyt tartani, míg Karinthyval mindenki, még a környezetébe került legsilányabb szellemű ember is frère et cochon 8 módján bánt, vagyis, mintha együtt őriztek volna disznót. „Viccelnek velem 9 — panaszkodott Karinthy. Kosztolányiról több író kortársa vagy csak valamivel fiatalabb írótársa vallotta, hogy a tisztelettől valósággal zavart érzett a jelenlétében. Egy-két év múltán azután Somlyó Zoltánt is körükbe fogadták. Somlyó voltaképpen úgy került fel Budapestre Kanizsáról, hogy Kosztolányi felhívta Karinthy figyelmét néhány szép Somlyó-versre. Karinthy elolvasta a verseket, s írt egy lelkes, dicsérő cikket az ismeretlen költőről. A cikk megjelenése után Somlyó másnap már Budapesten volt. Beállított Karinthyhoz. — Megjöttem — mondta. — Hogyan? - csodálkozott Karinthy. — Hiszen azt írta, hogy tetszenek a verseim. Feljöttem, és most itt is maradok. — Tudod, a vicc az — mondta Karinthy már életének utolsó idejében — visszaemlékezve a múltakra -, hogy erre akkor fel lehetett jönni. Somlyó feljött, és itt is maradt egy ideig. Mindamellett ő nehezebben tudott zöldágra vergődni. Egyrészt azért, mert túlságosan is impulzív volt, csak költő. Érzelem, indulat, ösztön túlsága. Gyakorlatlan, forrófejű. Olykor fejjel ment a falnak, s ha beleütődött, a falra haragudott. Úgy tudott haragudni, olyan igazságtalanul és mégis talán egy ősibb, magasabb, emberibb szempontból igazságosan, hogy mi, civilizáltabb, megalkuvóbb „fehér" emberek sokszor megmosolyogtuk. Nem tudott szőrmentében bánni az emberekkel, főképpen nem a pénzemberekkel. Szegénységét túlozva próbált pénzt kapni újság- és könyvkiadóktól, s tudvalévő ez a legrosszabb módszer. Annak aki rászorult, sohasem adtak, vagy csak nagyon keveset. Mulatnunk kellett azon, ahogy elképesztő túlzással ecsetelte nyomorát, egy-egy kudarcát. Például, Légrádyról, 10 a Pesti Hírlap főszerkesztőjéről azt állította, hogy amikor pénzt kért tőle, az leköpte őt, pfuj, pfuj, büdös zsidó, mondta neki, és lerúgta a lépcsőn. Ebből természetesen egy szó sem volt igaz. Légrády rendkívül félszeg, lehalkított szavú, valósággal fejedelmi módon udvarias főszerkesztő volt, állandóan zavarban látszott lenni, főképpen írók jelenlétében. Titkárok, irodafőnökök vették körül, s az egész pesti hírlapi légkör emlékeztetett holmi
