Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)

Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - Futó gondolatok, felvillanó emlékek

FUTÓ GONDOLATOK, FELVILLANÓ EMLÉKEK Karinthy voltaképpen úgy élt itt, ebben a városban, saját otthonában — de így élt volna a világ bármely pontján -, mint átutazó idegen. Ő, aki fiatalkorában mindenütt otthon volt, még az utcán is, később csak kávéházakban, vendéglőkben érezte magát valamiképpen jól. Remekül ismerte ezt a várost, de nem úgy élt benne, mint az, aki saját hazájában él, nem úgy, mint az, aki itt született és akinek utódai is itt folytatják majd életüket. Párizsról rajongtak előtte. Szomorúan mondta: — Én még sohasem voltam Párizsban — majd halkan, keserűen hozzátette: — A feleségem volt. — Csak négy hétig szeretnék egyszer szabad lenni, hogy egyedül lehessek, és ne kelljen dolgozni — sóhajtott. — Hát miért ne lehetnél? — kérdeztük. — Azért, fiacskám, mert nagyon sok ember függ az én ittlétemtől - felelte. Mindamellett boldog embernek kellett lennie, minden szenvedése, minden búja-baja ellenére is. Úgyszólván mindenről és mindenkiről megmondhatta azt, amit gondolt, ilyen vagy olyan formában. Méghozzá nem is csak négyszemközt, hanem a világ szeme láttára,' füle hallatára. Kinek adatik ez meg? Még zsarnok császároknak is ritkán. — Egy nagyobb tudományos művön dolgozom — írta. Sokáig és sokszor nem tudott dönteni irodalom és tudomány között. A legkevésbé sem „irodalmár író. Inkább költő, fantaszta, egyben magántudós, nappali álmodozó, közben a technika szerelmese, világmegváltó, a lélek szerelmese, boldogságkutató. Keresi, egyre keresi a szérumot, amely boldogítana. Saját szívére és tüdejére helyezte a megfigyelő sztetoszkópot, de a külvilág minden jelenségére is. Örökké fülelt, figyelt, apró, mocsárszínű szemével nézelődött.