Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)

Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - Milyen volt? Hogy élt?

— írok. — Mit ír? — Novellát. — És ha készen van, mit csinál vele? — érdeklődött tovább az igazgató úr, lassan tagolva minden egyes szót. — Elviszem a szerkesztőhöz, eladom - mondta Karinthy. — Pénzt kap érte? — Természetesen. — Mennyit? — Talán ötven koronát. — És meddig elég az önnek? — folytatódott a párbeszéd. — Meddig? Egy-két napig. — És ha elfogy, mit csinál akkor? — Mit? írok megint egy novellát. — Ugyanazt? — Dehogy. Másikat. — És honnan veszi ezt a másikat? — Jön egy Ötletem. Megírom. — És jön? — Többnyire. — Látja, nekem csak egy ötletem volt: az, hogy megvettem a Vígszínház körüli telkeket. Én még ma is ebből az egy ötletemből élek. * Evésnél, feketézésnél bemaszatolta a ruháját, amikor a fizetőpincér jött a számlával, nagyokat sóhajtott, nem vallott be mindent mindjárt, alkudozott, hogy adják olcsóbban, a pincér persze ismerte, tréfálkozott vele. Örök csecsemő vágyott volna lenni, akinek nem kell megfizetnie az élelmet, az „ingyentejet", legföllebb mosollyal, kedvességgel. Már említettem, hogy rengeteg vizet ivott ez a „halember", egymás után minden elébe tett pohár vizet megivott, mintha csak valamiféle mikrotengert akart volna varázsolni maga köré, és ette, kanálszámra nyelte a szódabikarbónát, ezt az enyhitőszert, amelyet a pesti humor zsidó morfiumnak nevezett. Már élete vége felé volt ez, az Üllői úton laktak ekkor. Észrevette, hogy asztalától, ebédnél hiányzik a szódabikarbóna. — Hozzák be — rendelkezett.