Varga-Móricz Ida: Heten voltunk (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1984)

[Bécs,] 1935. január 6. Édes Zsigám! Meghalt az én egyetlen, leggyönyörűbb drágám. Mint egy isten maga, olyan szép volt ebben az utolsó betegségében. Megbékült, megtért, kiegyenlítődött, a szeretetbe készült. Most én itt, hihetetlen szívszaggató fájdalmamban. Most, mikor már nem kellett többet koldulni, mikor végre szépen kialakult a megélhetési lehetőségünk. 7 évig bírtam türelemmel a betegségét, és most fogott el az utolsó félévben az egoizmus; sohse tudom megbocsájtani. Hogy vágyott karácsonykor haza, s nem hoztam, mert féltem az izgalmaktól, s ő annyira a szívére vette, hogy végleg összeomlott, szívgyöngülésben egy hét alatt meghalt; ma éjszaka. Alig tudom elképzelni, hogy lesznek a többi napok, őt látom, mint egy elérhetetlen szerelmet, ember nem tudja elképzelni, milyen egyek vagyunk. Lapokat tudnék itt tele írni, hogy rründig a szemem előtt lebegjen. Titkok! Istenek! A szívemjaj, fáj. Gondoljatok ránk! Idátok Budapest, 1935. január 8. Kedves Idám, meghatva és szomorúan olvastam el leveledet. Szegény párod tehát lemondott az élet nevű furcsa, megérthetetlen játékról. Beolvadt a Mindenségbe, melynek problémáival annyit viaskodott. Az ember nem felelős önmagáért, mert annyi tényezőnek eredménye, annyi múltnak folytatója, hogy az, amit saját létnek nevezhetünk, eltűnik a forgatagban, amit élünk. Hogy nem volt fajának elítéltje, azt az bizonyítja, hogy a gyermekek egészségesek. Itt maradt belőle lényének és szervezetének jobbik része: emléke benned s vérének továbbhordozói, gyermekeitek. Még talán lesz a késő ivadékokban, aki az ő benne felcsillant álmokat tökéletesen viszi tovább a létben. Te pedig nyugodj meg: nem vagy oka semminek. Egyetlen asszony sem bírt volna ki többet nálad. Bár így menjen tovább, hogy legyen erőd a nehéz terhet cipelni s győzelemre vinni, gyermekeid felnevelésével és művészeted kiteljesítésével. Magadat ne vádold, a test elalszik, ezen nem tudunk segíteni.