Varga-Móricz Ida: Heten voltunk (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1984)

Miklóséknak azonnal megtelefonáltam a gyászhírt, s ők is nagy részvéttel gondolnak rád. Most Károlyékat értesítem. Csak vigyázz magadra, nem vagy a magadé: még négy életről kell gondoskodnod. Bár mi annyira tudnánk segítségedre lenni, mint szeretnénk, de magunknak is van elég gondunk. Hiszen tudod te, tudjuk mi is egymás baját. Csókolunk mindnyájan mindannyiotokat, a legnagyobb szeretettel csókol Zsiga Január ötödikén volt első házasságomnak harmincadik évfordulója. Ezen a napon dedikáltam neked egy példányt az Erdély című könyvemből. Ezt a napot mély bánatban töltöttem. Jankával voltam tele. Szegény, drága, bölcs és kivételes lény: ma is itt él ebben a könyvben. Rá fogsz ismerni. Még ma is csak ő az irodalmi életem központja. Csók. Zs. örök hálával gondolok azokra az önfeláldozó tisztelőinkre, akik segítettek a temetésnél. Egy anthropozóphus lelkész tartott búcsúbeszédet, abban az értelemben, hogy a halál is csak az életnek egy formája, ahogy János első találkozásunknál mondta nekem. Nagyon meg volt rendülve János családja is, húga Mária, eljött nekem segíteni. A gyerekek Mária nénit nagyon szerették, sokszor nyaraltak nála Kispesten. Ezeket a kedves sorokat írta sógorom Párizsból: François Varga,

81 Paris 1935. január 10. Ida drágám, fogadd meleg együttérző csókomat nagy szomorúságodban. Jánosunk, véremből való testvérem, akit úgy szerettem volna magamhoz ölelni, itthagyott bennünket. Ilyen váratlanul, ilyen fiatal on,annyi szenvedés után! Hát meghalni is lehet?! nem lenni többé, nem érezni szeretteink melegségét ! ! ! Idám, csókolom simogató drága kezedet, amely János szenvedő életében annyi enyhülést hozott. Nagyon-nagyon csókollak Idám Feri