Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

3. A műalkotás eszméje és a képmás

lami hasonlót alkosson új tematikával (vagyis lemásolja a képmást is e fogalom legrosszabb értelmében). A művésznek az a feladata, hogy megvizsgálja mindazokat az elemeket, amelyekben az adott képmás objektiválódott, vizsgálja meg ezek összefüggését, értse meg ezeknek az elemeknek az egymásrahatását és kölcsönhatásukat a tartalommal, s ezután vonja le a maga számára a megfelelő következtetéseket - saját világfelfogása alapján, társadalmi és ezen belül művészeti gyakorlata alapján. Az örökségnek csakis ilyen kezelése esetén, a múltbeli művészeti képmások különféle típusai felhasználhatóságának ilyen felfogásával juthatunk el a probléma helyes megoldásához, amely kizárja mind a szolgai utánzást, a világnézeti tartalmuk folytán tőlünk idegen képmások mechanikus átvételét és „meghaladását", mind pedig esetleg a múltbeli művészeti emlékek nagy részének „balos" és kategorikus törlését az örökség jegyzékéből. Dávid, Zeusz s a Savoyai herceg nem a miénk, mint ahogy nem a „miénk" Spinoza, Kant, Hegel sem. De nem közömbösek a szocialista művészet fejlődése szempontjából, ahogy nem voltak közömbösek Spinoza, Kant és Hegel művei a dialektikus materializmus kidolgozása során. Csak, ismételjük, nem belőlük kell kiindulni, hanem eleven társadalmi gyakorlatunkból, abból a világfelfogásból, amelyet ez a gyakorlat már megteremtett. S közben egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról a gyökeres különbségről, amely a kizsákmányoló osztályok művészi gyakorlata és a minden kizsákmányolást megszüntető osztály művészi gyakorlata között feszül. Eltérően a polgári és feudális társadalom művészeitől, akiknek, miközben művészetükben megismerték a valóságot, elkerülhetetlenül foglalkozniuk kellett bizonyos „illúziók kidolgozásával", a helyes megismeréshez pedig csak cikcakkosan közeledtek kisebb vagy nagyobb mértékben, a mi művészünk nem illúziókat termel, hanem sajátos eszközeivel bekapcsolódik a tényleges valóság helyes megismerésének, elsajátításának és „természettörténeti folyamatában" való megváltoztatásának közös művébe. A fentebb vizsgált példákban (Dávid, Zeusz, Savoyai herceg) az eszme koncentráltan, maximálisan „ökonomikus", leegyszerűsített képmásban jelenik meg. Ezt csupán egyetlen alakkal teremtik meg, kibontott szüzsé nélkül, időben lejátszódó elbeszélés nélkül. Vegyünk szemügyre most egy bonyolultabban megfogalmazott képmást. A megszemélyesített képmástól és a jellem-képmástól eltérően ezt cselekvés-képmásnak nevezhetjük. Effajta képmásokkal a képzőművészet fejlődésének szinte minden időszakában találkozunk. A legtöbb esetben ezek valamilyen irodalmi anyagnak közvetlen átköltései a festészet vagy a szobrászat nyelvén.