Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

3. A műalkotás eszméje és a képmás

zó koncepciói vagy e koncepciók egyes elemei, mondjuk egyes képmások, alakok, amelyeket a művész nem kritikusan vesz át, uralmuk alá vetik, gátolják az új képmás megteremtésében, nem felelnek meg minden részletükben a proletariátus társadalmi gyakorlata és e gyakorlatot visszatükröző világfelfogás fő vonalának. Ebből azonban egyáltalán nem az következik, hogy — e veszélyek láttán — le kell mondani a múlt tanulmányozásáról és kritikai felhasználásáról, s hogy módszerünket közvetlenül a dialektikus materializmus tételeiből kell megteremtenünk. Ugyanígy távolról sem következik ebből az, hogy e gátló elemek, az idegen hatások és a hibák iránt türelemmel kell lennünk, mint amik „elkerülhetetlenek". Mindebből csak egy következtetés vonható le, nevezetesen az, hogy az örökségen kitartóan dolgozni kell (és e munka során engesztelhetetlen harcot kell folytatni). Ennek a látszólag elemi igazságnak a mellőzése már meglehetősen sok kárt okozott mindennapi művészeti gyakorlatunkban. Másodszor, amikor a művész a történelem által hátrahagyott műveket tanulmányozza, nem csupán a mű (a kép, a szobor, az épület) érdekli mint önmagában zárt totalitás, hanem mint csinált dolog is. Érdekli az adott műben rejlő eleven folyamat. Nem az effektust teszi magáévá mint adottságot, hanem tanulmányozza, hogyan hozzák létre ezt az effektust, milyen feltételek szükségesek helyes befogadásához. Ki kell ismernie magát a forma és a tartalom egységében, és meg kell tanulnia reprodukálni ezen egység megteremtésének folyamatát. Ennek érdekében elemeznie kell a művet, meg kell értenie nemcsak mint ideológiai értéket, hanem ezen belül mint a mesterség termékét, a mester termékét is. Mindez elengedhetetlen feltétele annak, hogy a művész a művészeti örökséget ne mint fogyasztó, hanem mint fogyasztó és termelő használja fel.

9 Amikor tehát a művész tanulmányozni kezd valamely műalkotást és benne megörökített képmást, egyáltalán nem szorítkozhat arra, hogy az esztétikai élvezettel eltelve csodálja a művet, majd már az átvett képmás hatása alatt vaSajnos éppen ebben a tekintetben különösen fiatal művészeink nem voltak felkészítve tanulmányaik során, illetve - ami ugyanaz - egyoldalúan voltak felkészítve, a történelmi fejló'dés nagyon korlátozott szeletének anyaga alapján. Cézanne vagy a „peredvizsnyikok" alapján nem lehet megérteni az egész művészeti örökséget, sőt őket magukat sem lehet megérteni a megelőző időszakok ismerete és feldolgozása nélkül. Művészképzésünknek ez a fogyatékossága különösen markánsan jelentkezett az utóbbi időben, amikor a művészek beleütköztek abba a ténybe, hogy munkásságukkal szemben immár jóval nagyobb követelményeket támasztanak.