Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)
3. A műalkotás eszméje és a képmás
így létrehoz, az már teljesen új képmás. 8 Miközben a saját eszközeivel megismeri a valóságot, ő is ,illúziókat termel", ám már merőben új, más jellegűeket. Mindezzel kapcsolatban fölvetődik a kérdés: felhasználhatja-e egy osztály a másik osztály által létrehozott képmás-típusokat? Például a proletariátus, amikor kialakítja saját művészi hősiesség értelmezését, s megteremti saját hőseit, felhasználhatja-e művészetében Dávid alakját vagy a reprezentatív jellemképmást, amilyent Van Dycknál láttunk? Úgy hisszük, nyilvánvaló, hogy az így feltett kérdésre csak nemmel lehet válaszolni. Természetesen szükségtelenek, lehetetlenek, világnézetünkkel összeegyeztethetetlenek mindenféle Dávidok és Zeuszok. Képmásaikat nem lehet „szocialista szellemben" átalakítani. Az alak, a képmás — a világfelfogás, a fennálló osztály viszonyok sajátos kifejeződése. Nem lehet helyesen kifejezni a valóság proletár értelmezését egy másik osztály világnézetének burkában. Azt hiszem, ezt a kérdést nem kell külön részleteznünk. De — és ennek a „de"-nek a megértésében rejlik a művészeti örökség felhasználásának helyes megközelítése — ez még egyáltalán nem jelenti sem azt, hogy „elvi alapon" le kell mondanunk az egyéni képmásokról, sem azt, hogy az e képmásokkal kapcsolatos egész hagyomány kirekesztődik a további fejlődésből, átkerül a történészek hatáskörébe és a letűnt századok művészetét kedvelők birtokába. Amikor „ultrabaloldali" szellemben tagadják az egyéni portrékat azon az alapon, hogy a proletariátustól idegen az individualizmusnak minden eddig létezett formája, vagy azt követelik, hogy most már minden portrét a tömeggel kapcsolatban fessenek meg, erről csak azt tudjuk mondani, hogy mindez nem más, mint a kollektivizmusnak és a proletariátus kommunista társadalomért vívott harcának legrosszabb értelemben vett vulgarizálása. Ami pedig az örökség felhasználását illeti, mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy ha tagadjuk is Dávid képmását vagy a Savoyai herceg képmását stb., ez még egyáltalán nem azt jelenti, hogy tagadjuk az egész műalkotást, valamely műalkotásnak valamennyi összetevő elemét, a módszert, amely egységbe foglalja ezeket az elemeket. Ebből a szempontból ajánljuk az olvasónak - hogy önképzésképpen elemezze Napoleon alakját Antoine Jean Gros Eylaui csata című csataképén. A festó' itt is a fenti képmás^ípusból indul ki, ám a maga polgári felfogásában fogamazza meg Napóleon alakját. Napóleon itt nemcsak győzó', hős, hanem egyszersmind az „emberiség barátja" is, nemcsak zseniális hadvezér, hanem egyszersmind nyugodt, barátságos, már-már szinte „kedves" ember is.
