Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)
3. A műalkotás eszméje és a képmás
let), mind formailag (nyugodt, nagy tömegek) csak hangsúlyozza az ünnepélyességet, az alak fenségességét. A faldarab és az oszloptöredék között elhelyezett vörös drapéria ezt az ünnepélyességet még kiegészíti a pompa, a fényűzés mozzanatával. A háttér másik felén — ahogy ez a reneszánsz óta igen gyakori a portrékon — megjelenik a természet egy darabja. Itt hangsúlyosan mélységében terjed ki a tér, amit már a drapéria és a fal megfogalmazásában is láttunk. A következő mozzanat: a ló megjelenítése. A ló fehér színe, dús sörénye és farka, a nyereg és a kantár gazdag mintázata, a csillogó fegyverzet, a csipkék és a herceg bodorított haja ugyancsak az általános benyomás egy-egy láncszemét alkotják. Nem kevésbé fontosak a látóhatár fölött elhelyezett félelmetes, de mégis nyugodt tömegekben ábrázolt fellegek. A kép más kibontása a ló játékosan táncoló pózával zárul; a herceg magabiztosan ül a nyeregben, felemelt jobb kezében parancsnoki pálcát tart, arcán öntelt, a parancsoláshoz szokott ember kifejezésével. Minden egyetlen koncepcióból indul ki, minden egy középpontba fut össze. Természetesen merőben téves lenne az a feltételezés, hogy a figura művészi objektivizálásának mindezen mozzanatai egyformán fontos szerepet játszanak, és valamennyien egyformán szükségesek. Az sem lehet azonban kétséges, hogy tematikailag valamennyi gondosan megfogalmazott s kompozíciós szempontból is jól kidolgozott; hogy ilyeténképpen szervesen kiegészítik egymást, a forma és a tartalom zárt egységét alkotják; és hogy ezen adott egységen belül valamennyi szükséges. Fordítsuk a herceg arcát profilba — és a reprezentálón kiálló (pózoló) herceg azon nyomban közönséges lovassá degradálódik, aki valahová a kép keretein kívülre indul. Elkerülhetetlenül megváltozik arckifejezése, s ez további tematikai változásokat is maga után von: elsikkad a közvetlen szüzsékapcsolat a nézővel, és a reprezentatív jelleget bizonyos fokig az elbeszélés mozzanatai váltják fel. Eltűnik (vagy gyengül) a kompozíciónak a barokkra oly jellemző színpadiassága. Vegyék ki kezéből a pálcát — máris elveszik tőle parancsnoki „státusát". Távolítsák el a drapériát — és a pompázatos háttér helyét a laposság mérhetetlenül szárazabb ,,mindennapi" megfogalmazása foglalja el. Kisebbítsék a kép méretét — és megváltoznak a befogadás feltételei. Állítsák a lovat négy lábra, nyugodt pózban — és nemcsak a díszszemlék táncoló lépte tűnik el, hanem a herceg póza „természetességének" illúziója is; mesterkélt pózban lebeg a nyeregben, és úgy mozog, mint egy mutatványosbódéban bemutatott báb. Mint látjuk, az egyes mozzanatokat nem lehet megváltoztatni anélkül, hogy ez ne hasson ki a többi mozzanatra és ezzel az egész kép tartalmára is. összefüggéseik e szétszakíthatatlanságában, kidolgozottságában rejlik az adott alak művészi teljessége, az egész kompozíció ereje és minősége.