Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)
2. A művészi tevékenység és típusai
A fentebb mondottakból az előzetes következtetés így hangzik: „Meghatározott egyének, akik meghatározott módon termelő tevékenységet fejtenek ki, ezekbe a meghatározott társadalmi és politikai viszonyokba lépnek... Azok a képzetek, amelyeket ezek az egyének alkotnak maguknak, azok vagy a természethez való viszonyukról, vagy egymáshoz való viszonyukról, vagy saját mibenlétükről alkotott képzetek. Világos, hogy mindezekben az esetekben ezek a képzetek az egyének valóságos viszonyainak és tevékenységének, termelésüknek, érintkezésüknek, társadalmi és politikai szervezetüknek — valóságos vagy illuzórikus — tudatbeli kifejezései." 22 A szemléletnek és a képzeteknek a valóságos világot visszatükröző fogalmakká való átdolgozása során létrejönnek a világ elsajátításának meghatározott módjai, amelyeknek a fő típusai — az uralkodó osztály tudatát kifejezve — megfelelnek a „természettörténeti folyamat" fő fejlődési típusainak. Ezek a típusok konkrétságukban megismételhetetlenek. Ugyanakkor azonban mégsem zártak vagy elszigeteltek, hanem lépcsőfokai (mégpedig önmagukban ellentmondásos és egymással dialektikusan ellentétes lépcsőfokai) az egységes természettörténeti folyamatnak, amely az osztályharcnak, az egész emberiség fejlődésének alapján bontakozik ki. A fejlődésnek ezek a lépcsőfokai, a művészet külön típusai, amelyek az egyes társadalmi-gazdasági alakulatok bázisán jöttek létre, ugyancsak nem zárt, befejezett és egyhangú formák, hanem mozgásban, fejlődésben vannak, egységet alkotnak a különbözőségben. Következésképpen amikor a művészet szocialista típusa fejlődésében felhasználja az emberi társadalom fejlődése által hátrahagyott művészeti örökséget, nem csupán az egyes típusokat és nem ezt vagy a másik típust használja fel, sajátítja el kritikailag és dolgozza fel mint absztrakt totalitást, hanem az egészből azt a részt veszi át, ami lényegében cseng össze fejlődésével. Az emberi kultúra fejlődésének elsősorban demokratikus elemeit használja fel, ismeretelméleti értelemben pedig: az objektív igazság megismeréséhez való közeledés mozzanatait — konkrét megnyilvánulásaikban, a történelem konkrét szakaszain. A művészeti alkotó tevékenység általános fellendülése, a valóságnak és problémáinak mély megragadása, továbbá a demokratikus elemek bősége szempontjából rendkívül érdekes példát mutat az ókori Görögország klasszikus művészete. L. Feuerbachról. MEM 3. köt. Bp. 1960. 24.1.
