Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)
2. A művészi tevékenység és típusai
Az osztálytársadalom különböző társadalmi alakulatainak kulturális hagyatékát — a mi esetünkben az ázsiai típusú ókori feudalizmus művészetét differenciáltan és konkrétan kell kezelnünk. Igen, szintézisünkben mi létrehozzuk a művészet monumentális formáit, s ezek a művészet nyelvén propagálják az emberi történelem grandiózus tényeit, a szocializmusért vívott harc nagy eszméit. A művészet e monumentális formáiban demonstráljuk annak az embernek a világnézetét, a természethez, a környező valósághoz való viszonyát, aki megszabadult az osztálykorlátozottság minden béklyójától, annak szükségességétől, hogy „illúziókat" teremtsen önmagáról és a környezetéről, akinek tudatában a dialektikus materializmus objektivitásával tükröződik viszsza a valóságos világ. Mi valóban a tömegek művészetét teremtjük meg, amelyben a tömeg nemcsak fogyasztó lesz, hanem alkotó is. Következésképpen e művészet létrehozása során figyelmesen szemügyre kell vennünk a művészet fejlődésének mindazon időszakait, amelyek során monumentális, szintetikus, nagy tömegeknek szánt művészi formák jöttek létre. Más azonban a helyzet Egyiptommal, és megint más az ókori Indiával (és még inkább az ókori Peruval és Mexikóval, ahol a megelőző nemzetségi rend maradványai még erősebbek, elevenebbek voltak az új rendszerben). Más dolog az egyiptomi művészet lenyűgöző monumentalizmusa a maga szikár dogmatizmusával, és megint más az ókori indiai művészet eleven fensége, amelynek létrehozásában a lakosság széles rétegei vettek részt, termékeny alkotó kezdeményezőkészséggel. Számukra nem általában a monumentalizmus értékes, hanem csakis az a monumentalitás, amelyben még eleven a már leigázott, de még primitív mechanizmussá nem változott nép. Akárcsak más időszakokban, számunkra azok a mozzanatok fontosak és értékesek, amikor ez a leigázott, szinte állati létbe taszított nép felébred, amikor kezd öntudatra ébredni és osztályként cselekedni kezd. Ami ezeknek az emlékműveknek a vallásos jellegét illeti, anélkül, hogy előreszaladnánk, mivel ezt a kérdést részletesebben taglaljuk majd a műalkotás eszméjének problémájánál, csak annyit jegyzünk meg, hogy ezen a vonalon is nagy különbség van az egyiptomi művészet skolasztikus dogmatikája és az ókori India művészete között, amelyben a vallásos tartalom képi kifejezésében még elevenen részt vesznek (a buddhizmus erősödő dogmatizmusa mellett) a védákban (az Iliászhoz hasonlóan) rögzített ősi népi mitológia maradványai; vagyis az a „népi fantázia", amely „a természetet és a társadalmi formákat tudattalan művészi módon már feldolgozta". 21 21 A politikai gazdaságtan bírálatához. Marx-Engels: Művészetről, irodalomról. Id. kiad. 30.1.
