Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 1. Irodalom és munkásosztály Nyugaton (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)
Botka Ferenc: Előszó
sóira. Erre való tekintettel mi is aláhúzottan kívánjuk felhívni a figyelmet a mű e koncepcionális magjára, amely a kérdéses fejlődésvonalat a következő négy „alapképletben" foglalja össze: 1. Művében az író a társadalmi fejlődést és ellentmondásait a haladó kispolgárság osztály szempontjai alapján érzékeli - mint konkrét és aktuális problémákat. Ám osztálymeghatározottsága miatt az író' társadalomszemlélete nem teljes, bizonyos értelemben széttöredezett; a konkrét s a maguk objektív mivoltában tükrözött részletek nem állnak egységgé össze, hiányzik belőlük a marxista értelmezés, a történeti fejlődés szociahsta-forradalmi perspektívája. A művek tartalma, szüzséje - ennek következtében — epizodikus. A cselekmény egyes részletei hűen tükrözik a valóság ábrázolt szeletét, de - az író koncepciójától függően — kikerülhetetlenül kiemelnek, túlhangsúlyoznak belőlük bizonyos részletekét - a valóság egyéb, illetve komplexen igaz összefüggéseinek rovására. Attól függően, hogy az író a valóság materiális, „fizikai" vagy pszichikai vonatkozásait húzza alá, módszere naturalistává, realistává vagy analitikussá válik. — E magatartás, illetve alkotói típus példáit a szerző Martin Andersen Nexö, Heinrich Mann, Leonhard Frank s részben Henri Barbusse munkásságában látja. 2. Műveiben az író a társadalmi fejlődést és annak ellentmondásait ugyancsak a haladó kispolgárság osztály szempontjai alapján érzékeli, de nem mint kokrét és aktuális, hanem mint elvont vagy „általános embert' problémákat. Mivel az általa felvetett kérdések társadalmi gyökereivel nincs tisztában, műveinek koncepciója eleve az általánosságok közegében fogalmazódik meg, méghozzá szubjektív és metafizikus módon. E műveknek nincs igazi szüzséje, legfeljebb „meséje"; a cselekményt a legtöbbször nem a formális logika szabályozza, hanem a „belső" megérzés, a szubjektív motiváció. Az alkotásoknak ezt a körét nem a naturalista vagy realista módszer jellemzi, hanem a legtöbb esetben a romantikus, amely gyakran szimbolikus és expresszionista elemekkel fonódik egybe. Ez az írói magatartás, illetve szemlélet részben Jack London prózájában, de a legteljesebben a lírában, az ún. „politikai költészet" képviselőinél: Petr Bezruí, Walter Hasenclever, Marcel Martinet, Ludwig Rubiner stb. verseiben jut kifejezésre, akik fejlődésüknek csak bizonyos szakaszán vagy szakaszaiban kerültek kapcsolatban a munkásság ügyével. 3. Műveiben az író a társadalmi fejlődést és ennek ellentmondásait a proletariátus osztályszempontjai, pontosabban szólva: az osztályharc néhány politikai tézise alapján érzékeli - mint konkrét és aktuális problémákat. A szemléletében túltengő politikai momentumok azonban a konkrétságot és aktualitást helyenként abszolutizálják. Az író nem képes érzékelni a jelenségek általános összefüggéseit, nem tudja azokat elhelyezni a társadalom egészének objektív képében. Hiányzik belőle a történeti fejlődés teljességének perspektívája, s így műveiben a valóság elemei s az azokat általánosító ideológia szervetlenül, sokszor mechanikusan kerülnek egymás mellé. Az ilyen írói szemlélet