Gál István szerk.: Babits Mihály – Szilasi Vilmos levelezés (Dokumentumok) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)

Szilasi Vilmos: Rövid emlékezés Babits Mihályra

SZILASI VILMOS: RÖVID EMLÉKEZÉS BABITS MIHÁLYRA Nehezemre esik személyes élményeimről Babits Mihállyal beszélni. Noha már 20 éve halott, úgy érzem, mintha nem rég láttam volna és sérelem esik intimitásunkon minden szóval, mely nem kettőnk között váltódik. Alakja, ahogy az időben távolodik, folyton nő. Nemsokára kétségtelen lesz, hogy az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb költője, s ha idegen nyelvrejehetne lefordítani, a jelenkor legnagyobbjai között foglalná el megillető helyét. így a személyes kapcsolatok jelentéktelenekké válnak. Helyükre a nagyság distanciája lép, mely bizalmaskodó magatartást kizár. így vagyok már nem egy kortársammal. Csak az örökkévalóság eltávolító méreteiben tudom látni őket; Babits Mihályt legkivált, pedig ő volt az mindenki között, aki személyes közelségre a leginkább volt ráutalva. Babits a szellem izgatottságának költője. Minden külső kép nemcsak ópium számára, — mint egyik verstöredékében írja, hanem varázslat, mely rögtön hatalmába keríti. Fizikai szervezete is csupa izgatottság volt. Járása rendkívül gyors, szaggatott, furcsa ritmus szerinti. Néha tréfából mondtam neki, hogy disztichonban mozog, melynek minden sorában vannak szabályellenes spondeusok és rendellenesen változó cezúrák. Arckifejezése zordon és ideges, tiszta felhőjáték volt, majdnem minden derű nélkül. Kézmozdulatai is hirtelenek; gyorsan, élvezet - nélkül evett. Beszédmódja szenvedélyes hangosságával és gyorsaságával úgy hatott, mintha mindig meg volna bántva, akkor is, mikor a legmelegebb rokonszenv érzései fűtötték. Ha valamivel mindenképpen egyetértett, akkor is a számára tipikus kifejezést használta: „Kénytelen vagyok belátni, egyetérteni, hozzájárulni." Még versekről is, melyeket nagyon szeretett, azt mondta: „Kénytelen vagyok elismerni, hogy szép." Mindez nem fölény vagy tartózkodás jele volt, hanem az örökös izgalomé. Szemlélete a gyakori kétségbeesés dacára sem volt pesszimista, csupán végtelenül türelmetlen. Megállni, — egy kijelentésnél megmaradni már a kényszerűség jelét hordozta magán számára. De ez a túlfeszültség okozta, hogy nem tudott szabadulni attól, ami elkezdte foglalkoztatni. Relatív egyszerű helyzetekben, viszonylatokban, néha egy-egy szóban sőt mozdulatban váratlan komplikációkat fedezett fel,