Gál István szerk.: Babits Mihály – Szilasi Vilmos levelezés (Dokumentumok) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)

Szilasi Vilmos: Rövid emlékezés Babits Mihályra

mély dimenziókat, mélységeket, a felületek alatt rejlő felületeket, melyeket más. szem sohase látott volna.Költészetének titka is ilyen rejtett kapcsolatok felfedezése. Lehet, hogy vannak nem sikerült versei; nem sikerült sorai soha. Legalább is ezek járnak vissza, ha valamelyik verse fölködlik az emlékezetemben:

1 „Én, boldogulván azt a madarat, ki börtönéből kalitkájából legalább kilátott, a semmiből alkottam új világot" — vagy „és négyfelől a nagy szigetváros kitágul, mely ég és víz között gyémántos fényben áll", vagy „ne sírj ha vernek, mint gyerek, hanem zengj mint a cimbalom! " Ha Arany János szkeptikus, sőt gyakran önirónikus melankóliáját ezzel az izgatott türelmetlen boldogtalansággal összemérjük, láthatóvá válik a líra két ellentétes forrása, mely minden szófűzést sodrába vesz. Hozzá kell tennem, hogy Babits költői nyugtalansága s izgatott mozgékonysága nem áradó, mint Füst Miláné, — nem is megállapodó a forma kötésében, hanem mélybe fúró, kép helyére egy mélyebb képet kereső, mint az ingerült monomania, melytől legderültebb pillanataiban se tudott szabadulni. S ezt a csodálatos hangú szenvedőt, ezt a fizikailag és szellemileg egyaránt túlizgult kedélyt a sors az emberiség egyik legizgatottabb, izgalmakkal leginkább telített Korába vetette bele. A világháború alatt majdnem mindennap együtt voltunk, gyakran többször is. Néha késő éjjel hozott a házmester egy kusza írású cédulát, melyben megható óvatossággal a rögtöni találkozás kényszerét alighogy érintette. Vigyázni kellett rá. Volt, hogy délután a Körúton fékezhetetlen indulat fogta el, és kiáltva figyelmeztette az embereket a rémségekre, melyek köröttük lejátszódnak. Bátrabb és megrázóbb harcos a békéért mint ő, nem volt akkor. Nagyszerű versei, — egyedüliek azokban az években, főleg már a háború első napjaiban, közismertek és remélem közbámultak ma is. Nem ismert az állapot, melyben állandóan élt, s most még a pillanatnyi bölcsszerű beletörődést is kizárta. Nem tudott egy percig sem másra gondolni, mint a háború iszonyára, s arra, hogy minden erőfeszítés ellene hiába, - pedig minden csupán emberek műve és emberi szolidaritás végét vethetné. Ekkor kezdődött véget nem érő bizalmatlansága az érvek, a ráció sőt a vers hatékonyságával szemben. A költő, a szó szerelmese, s éppen ő a leginkább szószerelmes, a szóanyagban legmélyebben elmerült humanista, meggyűlölte egyetlen anyagát a szót. Iszonya a szótól szinte gyűlölködő szójátékokban formálódott: „Játék, - két áj — áj, áj — ó szó jajgass, abajgass, kiabálj." Vagy azzal szórakozott, hogy szósorokat állított fejebúbjára, mint: „római fővezér -*• réz evő fia mór." Rémületes volt. A térből, melyet túlharsogtak a dörgő szavak, sorsa szónélküli kerületbe vetette, melyet még kevésbé tudott elviselni. Feszültsége elérte tetőfokát a lármával, mit a „Kedvesem kis ujja" vers váltott ki. A miniszter el volt szánva rögtöni fe.gyelmi lépésekre. Az áldott Wolfner József, a kiadó, Herczeg Ferencnek is kiadója és bizalmasa, ismeretlenül is szive mélyéig aggódott Babitsért, és rábírta Herczeget szinte rögtöni közbenjárás*A három idézett vers címe sorrendben: Bolyai, San Giorgio Maggiore, Alkalmi vers.