Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI VERSEK

Zöld bársonyra dűlve nézed, hogy virul a zöld vetés; piros ajkad, sötét szemed csupa-csupa nevetés, légy örökkön édes és víg, te csak nevess, kedvesem, — sírok majd én egymagamban helyetted keservesen! 1917. június 10. UN HÉMISPHÈRE DANS UN CHEVELURE (BAUDELAIRE) Engedd beszívnom hosszan, hosszan hajad illatát, bemerítenem egész arcomat, miként egy szomjazó a forrás vizébe, — hogy lobogtassam kezemmel, mint illatos kendőt, emlékeket űzve ki belőle. Ha tudnád mindazt, amit érzek, mindazt, amit látok, amit hallok a hajadban! A lelkem az illaton száll tova, mint a másoké a zenén. Fürtjeid egy álmot ölelnek át, telve vitorlákkal és árbocokkal, nagy tengereket fonnak át, melyeknek szelei bűbájos országokba visznek el, ahol a tér mélyebb és kékebb, ahol a lég gyümölcsöktől, levelektől és emberi testtől illatos. Hajad óceánjában egy boldog öblöt látok, szomorú daloktól, erő­teljes férfiaktól, százféle alakú hajóktól zsongva, melyek finom és komplikált épületeiket egy végtelen égboltra rajzolják, ahol örök for­róság árad szét. Hajad simításában megtalálom a díványon töltött hosszú órák bágyadtságát, — egy szép hajó termében, a kikötő észrevétlen hul­lámverésétől elringatva, virágcserepek és üdítő szökőkutak között. Hajad égő tüzében a dohány illatát szivom, ópiummal és cukor­ral elkeverve; hajad éjében a délszaki Azúr végtelenét látom; hajad ívelő partjain megrészegülök a kátrány, a mosusz és kókuszolaj illa­tától. Engedd, hogy hosszan rágjam fürtjeidét, hosszú, fekete hajkígyói­dat. Ha ruganyos, feltörő hajad ízlelem, mintha emlékeimet enném . . . 1917. június 28.

Next

/
Oldalképek
Tartalom