Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

ni, akármit csinálok, előttem van az arca, a szavai, a mozdulatai. Ez szerelem? Mondd, hiszen te tudod! És ezért van, hogy nem tudok dolgozni? Mondd, miért? Talán az is közrejátszott, hogy nem mentem haza. De ez nem biztos. Mit gondolsz? Mi két pszichológus, süssük ki, hogy mi ez? — Hogy ő mit gondol rólam és „szeret-e" engem, azt nem tudom. Nagyon szerény és visszahúzódó fiú, keveset beszél és csak akkor csatlakozik hozzám, ha hívom. Olyanformán van ez, mint a Bay viselkedése, emlékszel. De van egy nagy különbség, nos, már leírtam, mi. A szeméből azt olvasom ki, hogy örül, ha velem van. — Dehát, dehát! Lőrincke, mégsincs jól a világ. Talán nem is szabadna ezt folytatni, hiszen tudom, hogy nincs semmi célja, hogy hamar el fog párologni, hogy csak a levelek bújnak ki a meleg őszi földből, de a színes, illatos virág még csak bimbóba se pattanhat soha, mert úgy akarja a Tél, a Sors. A nagy ávay^Y)! Mostanában, egész önkéntelenül, sors-hivő lettem, mindig azt mondom: így akarja a sors, quoniam sic fata sulerunt, emlékszel? Ha meghalok: mindegy, ha élek: mindegy. Nagy úr a Végzet s a keze hosszú. — Mi lesz mindebből? Bizonyára a vége egy nagy kiábrándulás. És addig? Szent Isten, csak nem leszek mindig ilyen tanulni-nem-tudó hangulatban? Édes kis barátom, nem haragszol, hogy mindezt leírtam neked? Nem okoztam fájdalmat? Hiszen te magad mondtad, hogy írjam le, ha valami ilyen dolgom lesz. És úgy szeretném, ha írnál róla, hogy mit gondolsz és milyennek találod. Ugye ostobaság? Ügy sincs kedvem semmire, mit csináljak? írjál sokat, az olyan jólesik. Magamban vagyok és ijedten kérdem: mi ez? Próbálj rá felelni, édes kis barátom! De ne tudjon erről a levélről senki! Nem tud senki az egészről semmit és nem is akarom. írjál hamar! Üdvözöl szeretettel Kató Mózsika már nagyon kéri a darabját! Budapest, 1918. november 3. Drága kis barátom, épp most kaptam a leveledet s annyira örültem neki, hogy bár tanulnom kellene, de ott hagyom és neked írok, most olyan jól esik most beszélgetnem veled. Furcsa dolgok történtek a te kis barátoddal, ha tudnád! Nem, ezeket nem is lehet leírni, majd egyszer elmesélem, mert írásban nem tudnám elmagyarázni, hogy miképp történhetett. Először is, félig igazad van, félig nincs. T. i. azt írod, hogy nincs szerelem. Mi az hát mégis, ami ahhoz a másikhoz húz, amiért jobban szeretem őt látni, mint másokat, amiért megremegtem, ha a szemembe nézett (hogy miért van múlt idő, mindjárt megtudod), de mégse kívántam semmi többet. Most már vége