Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

mindennek — egy időre. Mindjárt leírom. Azt kérded, hogy milyen a fiú? Nos hát: magas, karcsú, egyszerű, de tiszta ruhás, olyan megjelenés, akire azt mondja az ember, hogy „úri fiú", de azért nem elegánsoskodó (nagyon szegény különben, mert elszakadt a családjától és maga tartja fenn magát tanítással). Az arca nagyon szép. Talán egy kicsit hasonlít Lojzihoz, ha még emlékszel rá, de finomabb arcú. A szeme zöldesbarna, meleg, nagy hosszú fekete pillákkal, a szeme a legszebb, a legvonzóbb. Nem tudom, jól tudok-e leírni, hogy látod-e eléggé. Hétfőn, 28-án együtt voltunk este a tüntetésen, együtt szaladtunk, és akkor nagyon szerelmes voltam, mert akkor láttam valami lángot a szemében, az érdeklődés, a harag lángját, ami olyan széppé tesz egy férfit. Vagy az ördög tudja. S aztán másnap éj, ezt majd elmesélem neked, mi történt, nem írom le. Hogy menekültem ki abból a csávából, azt magam se tudom, igazán hinnem kell az „isteni gondviselésben". Most már ötödik napja, hogy nem láttam, talán elutazott vagy beteg, mert ennyire nem tudna kerülni. Te Lőrincke, ha én visszagondolok, hogy oly őrült buta voltam! Nem azért, mert szerettem, az ördög tudja, hiszen még aztán is szerettem, ha utáltam is (miket gondolhatsz te most, édes kis barátom! Mindenre gondolhatsz, de a „legrosszabb"-nál állj meg!), igen az olyan furcsa volt, de most már csak azért szeretném látni, hogy miképp nézne rám. Most már nevetek az egészen, pedig ez a múlt hét igen keserves volt. És éppen az a baj, hogy a testem nem vágyik semmire. Elhiheted nekem, drága kis barátom, miért hazudnék? Vagy, hogy dehogy is baj, nagyon jó. Igazán nem tudom miféle szerelemre vágyom hát? A csókot nem tartom egyáltalán jónak, ami meg azután jön, éppen hogy utálom, ismeretlenül is. A testemnek jó egyedül, csak a lelkem fázik. Látod, most is csalódtam, óriásit csalódtam, és mégis keresek tovább, keresek mást, hogy hátha szebb, igazabb lenne. És látod, hiába nevetnek ki, hogy a szerelem csak érzelem s ahhoz nem kell, hogy valaki tanult, okos vagy tehetséges legyen, nem igaz. Én mondhatom tapasztalatból. Ez a fiú egyik se volt a három közül, legföljebb okos, de nem volt kihasználva az esze, se a szíve. Ezért tudtam előre, hogy nem fogom soká szeretni, még ha a jelleme olyan is lett volna, ahogy külsőleg látszott. Ha tehetséges lett volna, akármiben, vagy legalább tanult és tanulni vágyó és törekvő, és lettek volna álmai, ha nem is hasonlóak az enyémhez: igen, akkor tudtam volna szeretni, mégha a jellemére nézve ennyire csalódtam is (mert csakis ebben csalódtam, mert a többit tudtam előre, hogy nincs neki). „Külső, belső szépség"! Menyire megférhetetlen együtt ez a kettő! Miért? Pedig ez volna az ideál, amit az ember keres és ami felé törekszik. Hát látod, édes kis barátom, így állnak az ügyek. Most majd megint elkezdek tanulni és vigyázok, hogy szerelmes ne legyek. Azért so-