Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

Mi lányok igen heves feministák voltunk, és a fiúkkal együtt erős háborúellenesek. Hiszen a mi gimnáziumi éveink együtt teltek az első világháború borzalmas éveivel. Ágnes és én feminista gyűlésekre jártunk, lelkesedve hallgattuk Glücklich Vilmának és sógornőmnek, Dienes Valériának gyújtó szónoklatait. Forrongó évek voltak azok. Egyenlőnek akartuk érezni magunkat a fiúkkal, mint akkor sok más fiatal lány, aki tanult és olvasott. Nálunk a Dienes-házban is kialakult valami kör féle. Nem volt neve, de mégis kis szellemi központtá vált akkor Debrecenben. Alapját még idősebb bátyáim rakták le, utánuk pedig legkisebb bátyám, Barna osztálytársai folytatták, akik közül szintén az olyan fiúk jártak hozzánk, akik szellemi dolgokra törekedtek, írónak, tudósnak készültek, verseket, novellákat írtak, filozofáltak. Vasárnap délutánonként zongoraszó, ének, szavalás, Schumann-, Grieg-dalok verték fel a Simonyi úti csendes házat. Ágnes énekelt. Lőrinccel eleinte csak az iskolában barátkoztunk, de már a háború utolsó éveiben Lőrinc és Béber László voltak a Dienes-ház legállandóbb vasárnapi vendégei, mivel az idősebb fiúk, mint Juhász Géza, Czellár Ferenc, Beczkóy József részben a harctéren voltak, részben a pesti egyetemről csak néha tudtak hazajönni Debrecenbe. A vasárnapi vendégből azután lassankint állandó pajtás lett, hetedik-nyolcadikos korunkban már nagyon sokat tanultunk, fordítottunk együtt, az iskolai feladatokon túlmenően is, főleg görögből és franciából. Ekkor már nemcsak vasárnap járt a Dienes-házba, hanem szinte naponta. Nagyon szerette azt is, ha zongoráztam neki, Beethoven Treuer marscha volt a kedvence, ezt mindig kérte többször egymás után. Igen, mert tele volt halálfélelemmel, nagyon sokszor ijesztgetett engem azzal, hogy ő nemsokára meg fog halni. Persze, általában nem hittem neki. Egymás után írta nekem a szerelmes verseket. Egyszer az egyik végére oda írta, hogy ő már nem bírja tovább, hogy én őt nem szeretem, meg fog halni. Ekkor egészen kétségbeestem, hogy én valakinek a halálát okozzam, pláne aki ilyen „tehetséges fiú", ahogy a naplómba írtam. Másnap persze megjelent újra. Nem halt meg. Ekkor nagyon összeszidtam és megígértettem vele, hogy nem lesz többé szerelmes, hanem csak jóbarátok leszünk. Meg is fogadta és vagy két hétig olyan hidegen és tartózkodással viselkedett, hogy kezdtem azt hinni, hogy tényleg rendbe jött minden. De az után persze visszaesett újra. Ez a halálos hangulat szinte állandóan tartott nála, akkori verseiben is újra meg újra visszatért. 1917 szeptemberében ezt írtam a naplómba: „Lőrincnek felolvastam a naplómból, őrülten el volt ragadtatva. Ö is ideadta a naplóját, ami tulajdonképpen nem is napló, hanem Tagore-versek regénynek összeszedve. Érdekes, hogy Lőrinc fiú és mégis az ő naplója