Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

talán fáradság, mint végérvényesen eldönteni azt, hogy a költészet egyik műfaja miért és mennyivel tökéletesebb a másiknál. Ovidius így szól a drámáról: omne genus scripti gravitate tragoedia vincit; biztos, hogy kitűnő dráma többet ér az irodalomra nézve, mint egy kitűnő dal —, de a maga nemében Heine egy 16 soros dala a haldokló nyárról és a haldokló kedvesről, éppoly tökéletes, mint amaz. Csak a tökéletes szép, és a szép tökéletes. Minden tökéletes művész maga teremt magának nyelvet és formát, amely (bár ugyanaz a nyelv, amit a mindennapi életben használunk) — egyedül az övé és utánozhatatlan. Verlaine-ről mondja François Coppée, hogy költészete egyszerre naiv és komplikált, finom és leheletszerű, az egész árnyalat, az idegek legkellemesebb rezgéseinek fölidézése. Az egész valóban egy természetes, gyermeki mosolyból fakad, csaknem népies; oly költészet, melyben a ritmus szabad és összetört, édes harmóniában forognak, táncolnak, énekelnek a strófák, mint a gyermekek körtáncdala — ahol a vers már maga a zene. E fölfogás helyeslése nélkül is meg kell állapítani, hogy e versek helyet foglalhatnak a legtökéletesebb Hérédia-szonettek mellett. Nálunk Arany János tökéletes forma-, nyelv- és kompozícióművészetével szemben körülbelül ugyanily helyet foglal el Petőfi egynémelyük költeményével. — Általában a forma nem számít túlságos sokat. írtak már gyönyörű verseket prózában (mint Baudelaire; nálunk Vajda Péter), sőt hőskölteményt is (Fénelon: Telemachja) ; viszont a verses regény nem ritkaság (Byron: Don Jüanja; Gvadányi: Peleskei nótáriusa, sőt bizonyos tekintetben Arany Bolond Istókja is). De hát : poéta nascitur . . . születni kell erre is ! A tanulmány szükséges; nagyon is szükséges, de még mindig nem elég. Szabályok után nem lehet költészetet csinálni, de azért jó szem előtt tartani e szabályokat. Az Ars poetica és Arany Vojtinájának minden sora aranyszabályul szolgálhat. Sosem szabad a költőnek teljesen eldobni magát a földről. A túlságos lírai hév ragadja ki rendszerint Petőfit epikus nyugalmából: epikája rossz; ahol jó, az már nem epika... Igazi lírikus volt, vérét nem tudta megtagadni; és egy született költőt megváltoztatni éppoly lehetetlen, mint megtanulni a művészetből azt a részt, mely Petőfi-ket és Arany-okat nevel. Ilyen költők vihetik csak előre a nyelvet, a költészet kifejezőeszközét. A nyelv a legtökéletesebb kifejezőeszköz, mert folyton változik, csiszolódik, tökéletesedik. Valamint egy szobor szépségét jelentékenyen elősegíti, ha nem valami durva kőből készült, hanem finom márványból faragta ki a mester vésője —, éppúgy emeli a költemény értékét, sőt elválaszthatatlanul hozzátartozik annak értékéhez a tiszta és tökéletes nyelv, amelyen az megíratott. Más nagy érdemeik fe-