Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)
DEBRECENI DIÁKÉVEK
ledtetik el csak velünk egyes kiváló irodalmi termékeink nyelvének zordságát. Mily nehézkes Zrínyi és Katona nyelve! Sőt, Vajda János tehetségével sincs arányban határtalanul rossz nyelvkészsége! A nyelv éppoly fontos, mint a forma és a kompozíció: e három követelmény utolérhetetlen mestere Arany, de hiszen ő mindenben egyaránt kiváló, amihez csak kezdett. Minden nagy költőnk egyéni stílust és egyéni nyelvet teremtett. Vörösmarty művészete a kép; csupa csillogás, sokszor zavaró bőséggel besugározva (ebben igen közel áll hozzá Oláh Gábor) ; — sokszor kiforratlan, de naivságával mindig megkapó bájt érezünk a ,,rokokó Csokonai" dévaj csapongásában ; — Petőfi a Napba akarja mártani fenyőszál-tollát (mint Heine az Etnába), hogy leírhassa lángoló szerelmét; — Tompa nyelve mélységesen vallásos és nemes pátosszal van átitatva; — Madáchban csudálatosan olvad össze a kétségbeesés és egy jobb remény; — a szkepszis és a pesszimizmus romboló koncepcióit látjuk a jobb sorsra érdemes Vajda János kárhozatos lobogásában, ki úgy küszködött a strófákkal, a nyelvvel és a rímeléssel, mint a földre zuhant sas; — míg Arany józan életbölcsessége végtelen tisztaságán és művészi tökéletességén át annál jobban elbűvöli lelkünket. A nyelv közkincs, de nem közpréda: hogy avatatlanok építés színe alatt ne romboljanak rajta, azért okkal és ólmosbotokkal egyaránt küzdeni kell! Mily igaz élvezet a többnyire hevenyészett fordításokból és még hevenyészettebb firkálásokból táplálkozó hírlapoktól elcsigázva megpihenni Arany János nyelvművészetén, melyhez talán csak az egy Babitsé lesz hasonló. Befejezésül álljon itt pár gondolat a költészet feladatáról. A költészet nem szegődhetik semmiféle eszme szolgálatába — ezt tanítja az esztétika és ez igaz is, legalább ebben a formulázásban. De anélkül, hogy a valódi értelmen változtatnánk, kibővíthetjük ezt a mondást: igen, a költészet nem szegődhetik eszmék szolgálatába, azonban a már megalkotott művészi munka rejthet magában társadalmi eszméket: mint ahogy Zola regényeiben a művészi köntös mögött társadalmi eszméit terjeszti; ugyanez áll Balzac, továbbá Eötvös József báró regényeiről is. Az élet szép és rút: a költő nem zárhatja el magát egyik oldal elől sem. Ugyanígy tettek a nagy orosz regényírók, valamint Ibsen, akinek majd minden drámájában szembeötlők a mai társadalom elleni eszméi. — A költőnek szociális feladata is van. Hozzátartozik, hogy dicsőítse, idealizálja a szépet, de kötelessége megtartani az igazságot még a legemelkedettebb jelenetben is. (Különben Arany is ezt ajánlja . . .) A liliomok nem munkálkodnak, mégis szebben öltözködnek, mint Salamon —, bölcsen mondotta ezt Jézus és nem árt, mennél többet ismételjük; de emellett nincs jogunk elfelejteni azt sem, hogy a szegény és megvetett
