Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

SZABAD VERSEK

akár a szelek himnuszait, autószirénát, ordító viharokat, ha akarod: mennydörgést és villámsuhogást ; félelmesen ropogó jéghegyeket, gépházakban egymásnak rugaszkodó vasszörnyek alattomos és fekete dübörgését; lihegő városokat, háborút, a lázadás vörös rakétáit, aknák iszonyú robbanását, de életet! ÉLETET! —: ne nyivákoló és zörgő hangszerek gondűző kellemességét, hanem rugalmas izmokat, a vér pezsdülését, eleven élet zsongó ütemét: élet zenéjét, ritmusok életét! Élet-zenét, mely — mint a tánc ott alszik a lányok meztelen tagjaiban és ha felébred, betölti szemünket a test langyos hullámaival — : titkos istenként alszik a borzas erdőkben, hegyek közt, szobádban, vagy az álmatlan tengerek aranytükrein, titkos istenként alszik: hangok mágnese és lelkek visszhangja- a lelke, titkos istenként rejtőzik előled, és néha csak kedvesed szive, halk dobogás, vagy a felriadó madarak rebbenése árulja el, hogy ő is veled van . ,. ÓH TISZTA ÉLET, BOLDOGSÁG! Szomorúan csörgött az elhagyott szökőkút; a park kanyargó útjait mezítlábas suhancok seperték, síró talicskákra hordva a gyűrött, vörhenyes levelek garmadáját; láthatatlan lomha bogarak: arcomon mászkált az őszi nap tüze, és fáradtan néztem a domb napos foltjait, a zümmögő darazsakat és a fehér vatta-felhőket. Jó, hogy te is eljöttél. . . Egy öreg, pápaszemes bácsi ült velem szemközt az imént, botjával firkált a homokba, aztán elment, újságját ott felejtve a lócán. Kedves, talán beteg is vagyok én: valami megfoghatatlan szomorúság esője zsong bennem, szüntelenül felszállva, lehullva, mint ahogyan kövér könnyeivel játszik amott az őszi szökőkút.