Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

SZABAD VERSEK

boldog kerteket: piros és sárga rózsákat, szegfűt, violát és nefelejcset és porcellánlelkü liliomokat. Áldón teregette fölénk millió simazöld tenyerét a vén diófa és lecsüngő szárnyain át láttuk a léckeritésen túl elballagó vadászokat vagy kettős sorokban a gondtalan kisfiúk csapatát; (ma biztosan kirándultak: ott lépked oldalukon a keménykalapos, komoly tanitó bácsi is) .. . És köröskörül a vidám fák, bokrok és érett gerezdek hunyorogva itatták ittas szemeinkbe fényhamvas színeiket. Áldón teregette fölénk millió simazöld tenyerét a vén diófa, és lecsüngő szárnyain át néha be-bekandikáltak hozzánk az óriás napraforgók arany fejei. Vagy ha a hosszú villasoron át kimentünk az erdőbe, hintázni a ledöntött fatörzseken: órák hosszat elnéztük a kék égbe felugró fenyőket, a csikosházu félénk csigákat, s hallgattuk a szorgalmas harkály kopácsolásának egyhangú zenéjét. Angyalkám! a hármas dombon fiatal nyírfába véstük nevünket; aztán leszállt az est és elhallgattak a távol zuhogó fejszék. Hazafelé indultunk, Összesimulva és szótlanul. Otthon egyedül voltunk; az öreg Berta mosolyogva behozta a vacsorát; még veled maradtam egy ideig, s te a jól-megcukrozott befőttből minden kanalat megfeleztél velem. — — Másnap elmentél: csalogattak a kék tenger arany szigetei; ott álltunk a mólón; csengetett a hajóharang, köhögve zúgott a kazán és megindultak a kegyetlen lapátok . . . Angyalkám, azóta kialudtak szemeimben a vágyak őrtüzei és szívesen meghalnék, ha utolsó csókod három év óta nem visszhangoznék néma szivemben! A REGGELHEZ Trombita harsogással és zengő cintányérokkal köszöntelek óh Hajnal, az arany hírnöke a Reggelnek arany gondolataimat áldozom neked, óh Hajnal, aki szétszórod a sápadt beteges csillagokat és aki elől rémülten futnak nyugat felé a settenkedő éjszakai lidércek.