Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

SZABAD VERSEK

Óh Hajnal arany hirnöke az ... Ébredésnek, te gyújtod fel a szatinkék egek habzó fellegeit te emeled föl a Csöndes Óceán domború tükre fölé a nap arany turbánját, te [?] hömpölygeted végig arany folyóidat a határtalan szibériai steppéken, a szűk uccájú kínai városokon és Borneo kávéültetvényei fölött, és Indiába egyszerre szikráztatva nagyszerű tükreidet a föld iszonyú két sarka között ! Aztán hozzánk közeledsz: kilométerről-re rombolod le a hosszúsági vonalak mentén az éjszaka tömörlő falait átlépsz az Urai-láncán, a kirgiz pusztaságokon, belemosolyogsz a Kaspi-tengerbe és Vörös lobogóidat kitűzöd a Kaukázus csúcsaira, Karmazsinnal színezed arcát a sápadt Boszporusznak, belekapsz az orosz puszták iszonyatos végtelenébe, játszol a Földközi-tenger apró játékszer flottáival és megindítod az ébredező tevés karavánok [at.] Átlépsz a határokon, megaranyozod a rajna-menti hős várakat, a norvég partokat és a Quadalquivir csodáit London ködös kőbabilonját és a Kanári-Szigeteket és tovább haladsz Amerika szűz partjai felé, mindenütt eleven nyüzsgést, életet hozva az uccákra, mezőkre, tengerek útjaira. Óh Hajnal, friss és végtelen szerelmesem, ki vidám mosolyoddal gyógyítod meg a láthatatlan betegségeket, hajolj le rám is aki, aki úgy áhítozom friss levegődre, friss színeidre, ébredő madarad dalára és a harmatos mezőkre, vetésekre és egyszerű dolgokra harmatos mezőkön csatangolásra, fűben heverésre, korai lovaglásokra, mindenre, ami fiatal és erős (gyújtsd fel bennem is az erdők orgona szavát) hajolj le hozzám s emelj magadhoz, hogy én is csak fény legyek és ne bántsanak a gondok és napfényben érjenek maggá zsenge csíráim, hogy fény legyek, csupa fény és áttetsző anyagtalan ragyogás, színek összhangja s összhangok egyensúlya. csupa fény, fény, fény, semmi földi salak, csupa fény, mely áttetsző, imbolygó, százívű, illatos, harmatvert, lüktető, ringó-zengő tenger, csupa fény, mely a legtisztább fény, mely az antik istenek homlokán sugárzott.