Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

SZABAD VERSEK

ALFÖLD, NYÁR ÉS DÉL: VONATON Ss — sss — ssss — pöf — pöff: prüszköl a vicinális, kint naptól lucskos a rét, és hallgatom a guruló kerekek egyhangú lágy ütemét, ringó vonatunk lágy szive-verése, ha lüktet e méla ütem: monoton zene, bár csupa méz, monoton zsongása teledudorássza fülem. Alföld, nyár és dél, csurog a fény a tetőre. Fülleteg, f

ullatag illat: íz és méz és fűszer a levegő, zamata bizseregve csikland; altató álmos dallam e zakatolás. Lihegnek a zöld plüs-párnák, és jobbra is, balra is unottan tovakeringő tengeritáblák. Egyedül vagyok ; de a sarokban alszik egy úr ; légy mászik az orrán. És ásítva teszem le az újságot. Hol lehetünk? .. . Unalom, lomha keringés ... Cigarettát sodrok s elnézem az imbolygó füst lenge selyemszövetét: értt s gömbölyödő formákat s kéjes titkokat ott ahol feketébb. Odakint tág, barna mezők, poros út, kakas int egy messze toronyról, őrház marad el: tanya, gémeskút s leeresztett lusta sorompók; majd erdő jön közelebb: erdőből riadó friss hang, feleselve dobálja felénk kacagó labdáit a visszhang. De fáraszt már a vidék; kihajolva nézek előre, ahol falu integet s a horizonton jegenyesor lovagol; a vonat füttyentve megáll. „Egy percP Már szól is a síp meg a trombita, és az ablakon át becsapódik az állomáskertből a jázminok illata. És csurog a fény és csurog a hő ; a sik csupa lagúna, zöld tó ; prüszkölve, pöfögve csúszik tova a vonat, nagy fekete hernyó; hiába! nem érdekel már ez a guruló halkszavu hinta, émelygő játék e lassú és édes és kéjes hintapalinta ! Dél van, csurog a fény a tetőre ; patakzik s reszket a hő, tapad a fény s mézcsókjaival letapasztja szemem ez a sűrű, lágy levegő .. . Elnyúlik a mozdony füstje, bodor szalag, álmosan . . . kék-feketén. . . — már alszom is, alszom,. .. igen... S koppanva kihull kezemből az úti regény. 1920. június 14.