Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

SZABAD VERSEK

sem a vén folyamok tükrét, melyeken kimondhatatlan szomorúsággal lapátolja a vizet a sustorgó hajócsavar . .. — Kihalt belőlem a nyugalmas képek és formák megelégedettsége: elhagytam az Adria kék kikötőit: felgöngyölt lobogó a lelkem, mely száguldó hajnali szelekre vár! Ma még felgöngyölt lobogó s szakadó gátak és zsilipek diszharmóniáján túl dübörgő tengerek harsonája, de holnap ujjongó mennyei rakéták vihara röpít fel a világ őrtornyaihoz, ahol izzó meteorok karcolják a fekete éjszaka üvegboltozatát! Izzó meteorok bombáival robbantom szét a keringő, idegen világok sötét sorompóit és amikor majd az áldott Nap vörössen szétloccsan az üszkös keleti horizont felett: lihegő vulkánok aranylávája vakít be zuhogó álmaimba és a lázadás rémületével sikoltom tele a pokol harangjait! DAL Honnan jössz, Eumelios? Hol hagytad koszorúd és mézesfüttyü tilinkód, mellyel röpke rigót s gügyögő csalogányt csalogattál? Bennem friss örömök ekhója riadoz: mért sirsz, Eumelios? Tán másnak vetett hívogató ágyat csalfa szeretőd vagy új szerelem epekedése és hideg szemek mámora éget? Lásd, jobb szerető az én mámorom, szemek boránál igazabb mámor: ha velem tartasz: igazabb bortól csurran szépmívű kancsód! Hagyd a világot! Hadd kergessenek mások nimfákat a csalóka csalitban : én csobogó tömlőt szorongatok és magam-metszette nádaimmal részeg dalt sípolva kóborgok a lusta mezőkön. Jer velem! dobd ki eszedből a lányt! Legalább nem fogsz nevetni rajtam ha zsályás domboldalon heverészve fogdasok üvegszemű szitakötőket! Víg isten vagyok én: borral locsolom dalaimat és ha túlságosan jó a kedvem, nem szégyellek fiatal legény módjára bakugrásokat tenni; napos réteken nyargalászok, bő kortyokat iszom a fényhez és — hallod? — időnként bele-belekurjantgatok csapodár dalaimba! 1920. június 5.